10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A hosszú éveket felölelő, összetett történetet elmesélő epikus kalandokat elmesélni talán a legnehezebb. Végig fenn kell tartani a néző figyelmét, a kontextust folyamatosan jól kell átadni, törekedve a közérthetőségre, de arra is, hogy ne legyen túlmagyarázva. Megfelelő iramot kell tartani, beiktatva drámai elemeket és fordulatokat. A Himmler agyát Heydrichnek hívják, azaz a HHhH olyan erőszakosan ragaszkodik az ilyen története elmeséléséhez, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.

Két nagy szakaszra bontható a történet. Az elsőben Himmler SS-vezetővé való alakulásának útját ismerjük meg, rendkívül felszínesen (-1 pont). A második részben váratlanul megjelenik pár cseh, meg szlovák figura, akikhez egyáltalán nem kötődünk, hiszen eddig Himmler foglalkoztatott minket, és az ő nézőpontjába helyezkedtünk (-1 pont). Már pedig gyorsan kiderül, hogy kötődnünk kellene hozzájuk, mert meg akarják ölni Himmlert. A merénylet megtervezése, végrehajtása és annak következményei olyan ritmustalanul követik egymást, ami miatt veszít a mesélő a meséjével elérni kívánt hatásból (-1 pont). A dráma jelen van, hiszen tömeggyilkolások, kivégzések és öngyilkosságok egész sorát vonultatja fel az alkotás, de az egyén drámája ne jelenik meg sem Himmler esetén, sem a merénylők esetén. A helyzetet, a német megszállást, az emberéletek kioltását sajnáljuk. Nem Jozefet, vagy Himmlert, vagy Himmlernét, vagy a kisfiút, akitől információt akarnak szerezni. És ez hatalmas melléfogás (-1 pont).

Még ezek együttes jelenléte is jó, nézhető filmet indukál, de újabb kuszaság, hogy a történeti hűséget látszólag szeretné fenntartani, azonban erre nem képes. Nem csak kihagy, meg is változtat bizonyos eseményeket, szereplőket, így pedig önmagát értékeli le. Hiszen ha nem szórakoztat, nem okoz dramaturgiai hatást, ha nem von be és történelmileg nem érzem hitelesnek, akkor a végére a jó alapanyagból csak olyan részek maradnak, amik nem alkotnak igazi elegyet. Nos, ez lett a 2017-es év nácikkal foglalkozó filmjéből. Aki nem hiszi, járjon utána.

10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Bizarr és felemás gondolatokkal fogadtam a tényt: David Lynch 1980-as Elefántembere nem csekély helyen áll az IMDB-n. Bár nem gondolom magam Lynch rajongónak, tudtam, ezt nekem is látnom kell. És ezzel valószínűleg ugyanígy voltak azok, akik másfél évszázaddal ezelőtt olvastak vagy hallottak erről az eldeformálódott testtel világra jött személyről. Ahogy minket, nézőket érdekel az elefántember arca és teste, ugyanúgy működik ez a valóságban is. És a két óra elteltével szomorú végkövetkeztetés is levonható: az ilyen személy mindig az érdeklődés tárgya lesz. Hol épp szánakozó, hol épp csodálkozó, hol épp megvető, hol épp megtisztelő arcok százai fogják megbámulni, Ahogyan tették azt az elefántemberrel.

Mert elefántemberek ma is léteznek, az pedig rendkívül nehéz, hogy bebizonyítsák: emberek ők, s nem állatok. Nagyjából ez az, amire ez a fekete-fehér film felhívja a figyelmet. Klasszikus módon megírt darab, nincs túljátszva, túlgondolva, már-már egyszerűnek is mondhatnánk. Vagy épp vizsgadarabnak. Egy jól megírt vizsgadarabnak, ahol minden a helyén van. Ettől függetlenül nem igazán értem azt a fanatikus lelkesedést, ami a filmet övezi, nem érzem kiemelkedő, vagy fantasztikus munkának. De ez az én véleményem, ami mint tudjuk, szubjektív.

10/7

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Az arany sokak vágya. Nem csak száz-kétszáz évvel ezelőtt tettek meg mindent érte, hanem napjainkban is keresik, kutatják a lelőhelyeket. E film, az Arany különlegessége, hogy a főszereplőt nem a csillogása, nem az értéke vonzza elsődlegesen, hanem annak az érzése, hogy valami különlegeset talált. Talán akkor is keresné, ha értékes nem, legfeljebb híres lenne tőle.

E kérdéskör visszássága, és mindaz a tevékenység, mely egy bizonyos határon belül van, jó kiindulási alapnak, de filmként sajnos rendkívül unalmas. Bónuszként pedig nem ad teret annak, hogy mi ítélkezzünk, megteszi helyettünk – ez talán a legnagyobb hibája.

10/4

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Az Apollo-13 az egyik szemszögből nézve egy unalmas doku, ahol egy kabinba zárva várja 3 amerikai űrhajós, hogy a földi irányítók kimentsék őket. Másik szemszögből nézve egy nagyon izgalmas, végig a megtörtént eseményeket precízen feldolgozó alkotás, melyben kiváló színészek mutatják be, hogyan zajlott ez a bizonyos küldetés és milyen nehézségekkel kell megküzdeni, amikor arról beszélünk: Holdra szállás.

Az események alapján akár katasztrófafilm jelleget is ölthetne a múvi, ahhoz azonban túl csöpögőssé válik, a folyamatos, himnuszokra hajazó trombitaszó mindig időben tudatja, hogy milyen felfokozott, de végtére is pozitív kimenetelű esemény következik. A végén pedig mindenki érezheti, hogy az amerikai űrhajósok igazi hősök, sőt, egész Amerika, nézőktől, mérnököktől együttvéve egy “bigfuckinghero”. Mindettől függetlenül egy kiváló filmről van szó, ami az űrhajózás szerelmeseinek kötelező darab. Nem sci-fi, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel – ám azt kiválóan teszi, ami miatt jár neki a csillagos, akarom mondani holdas ötös.

10/7

10/7 - Élvezetes, Game Obscura

2016. május 31-én sokak álma teljesült: a PC-n, majd Androidon és iOS-en sikert sikerre halmozó This War of Mine társasjátékos átiratának közösségi kampánya sikeresen zárult. Ezzel biztossá vált, hogy kb. 1 évvel később a támogatók hozzájutnak a This War of Mine fizikai példányához.  Mit vártam a játéktól, és pontosan hogy is zajlik egy parti? Olvasd végig a cikket és nézd meg a videóimat, abból kiderül! 😉

Olvasd tovább!

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

A fegyvertelen katona a szó szoros értelmében berobbant. Pedig háborús drámából teli a padlás, a poklok poklát már megmutatták párszor, ahogy életrajzi drámából is kaptunk már nem keveset. Mégis, az élet nagyobb történetíró annál, mint amit emberi elme el tud képzelni. Főleg ebből a szempontból tartom elképesztően erőteljes filmnek Mel Gibson legújabb rendezését: az eredeti történések, A fegyvertelen hős című dokumentumfilm alapján semmiféle csilivili ferdítést, túlzást, szentimentalizmust nem adagolt hozzá a rendező ehhez az egyetlen mondatban elmondható csodához: egy fiú kiáll hite és meggyőződése mellett, aminek köszönhetően több tucat katonát ment meg. De nem véletlenül találták ki a mozit, ott mindez elképesztő erővel zúdul ránk.

97868-a-fegyvertelen-katona-2016-kep-3

A film két nagyobb, különálló szakaszra bontható. Az elsőben már-már Disney-szerű elbeszélés után megismerjük a főszereplőt, mindent megtudunk róla, ami cselekedetei megértéséhez szükségeltetik majd. A temérdek vágás pedig néhol bizony kontármunkának tűnik (nézzétek meg, ahogy a két kisgyerek végighalad a gabonaföldtől az erdőn át a vízesésen keresztül a sziklákig: 4 különböző helyszín egybe vágva, ami tönkreteszi a jelenetet, hogy aztán ezt később is az arcunkba vágja; vagy gondoljatok arra, milyen ütemben kerülünk kórházból az otthonába, majd a moziba és végül az utcára).

A másodikban, miután az érzelmeink kellően ráhangolódtak a jövő történéseire, jön a nagy áttörés. Az az egy óra ami miatt érdemes moziba járni. Olyan kegyetlen, mégis reális offenzívát kapunk arról, hogyan is néz ki egy második világháborús csata, amit még Ryan közlegény is megirigyelne. Mel Gibson végre hanyagolta a felesleges brutalitást, semmit nem tol túl, csak annyira mutat meg mindent, amennyire a valóságban is történt. Kegyetlenül, véresen őszintén, de nem Passió-jellegű vérözönnel. Mindettől függetlenül kell hozzá egy idegzet, hogy végigbírjuk ezt a kálváriát – és kell hozzá egy főhős, aki mellett mi is könnyebben átvészeljük ezeket a perceket, ahogyan a katonák is a harcmezőn. Ebből a szempontból pedig elképesztően erős filmet kapunk és kalapom emelem Gibson előtt.

Az utolsó vágás kicsit hirtelen ránt minket a valóságba, de drámából és könnycseppekből nincs hiány, az bizonyos. Az Oscar-átadó méltó esélyese ez a film, ami elgondolkoztat hitről, becsületről és bátorságról egyaránt.

10/8

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Ha már a tegnapi nap viharról beszéltem a zombik esetén, most ténylegesen meg is kaptuk mindezt. Ez a vihar pedig az ’50-es években vágott ketté hajókat, hogy aztán a parti mentők az életük kockáztatásával megpróbálják kimenteni őket. Aktuális történetünkben nyilván lehet sejteni a végkifejletet, a kőegyszerűséget csupán a kettétörött hajó fedélzetén látható jelenetek törik meg. De hiába a különleges este, hiába a megtörténtség édes íze, a szereplők csak árnyékai karakterüknek, a tengeri jeleneteken túlságosan érezni a mesterségességet.

the-finest-hour-pic-2

A Viharlovagok részben az Eddie, a sasra emlékeztetett, de míg ott egyéni sorsok kibontakozásától élettel telik meg a havas vidék, addig itt az egyéni sorsok nem foglalkoztatnak igazán és képtelenek magukkal ragadni. Jó alapanyagból sikerült tehát egy egyszer ugyan nézhető, de teljes mértékben csuromvizesen hagyó alkotást készíteni.

10/5

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

Kell egy kötél

Nem úgy indultam neki, hogy háborús drámát látok majd. A film végére pedig rájöttem, hogy azért, mert ez nem is háborús dráma. Sokkal több annál. A számomra egyébként egyáltalán nem vonzó téma, a balkán ’90-es éveinek egyetlen napja elevenedik fel előttünk, de olyan zseniálisan kerülve a szájbarágás bármi formáját, ami igazi örömöt csalt arcomra. Tehén az úton. Jobbra, vagy balra? Labda a kisfiúnak, kötél a kútnak. Megoldandó problémák. Nem a főgonoszt kell legyőzni, nem a világot kell megmenteni egy becsapódó aszteroidától, nem a leglehetetlenebb rablást kell végrehajtani. Csupán egy kötélre van szükség, egy hétköznapi tárgyra egy átlagos feladat elvégzésére.

Hogy megéri-e megnézni egy filmet, amiben egy kötelet keresnek égen-földön? Abszolút. Bár van néhány jelenet, mely elviselte volna az erősebb vágást, olyan erőteljes alkotást, mint az Egy tökéletes nap, nagyon rég nem láttam. Képes sírva-nevetve bemutatni a háború borzalmait és képes nem csak a tragédiát, hanem az új esélyeket is szándékos könnyfakasztás nélkül elénk tárni. Az emberi oldal, a hétköznapi oldal is tökéletesen elegendő a borzalmak bemutatására, vér, harcok és megrázó események nélkül. Ezért csodálatos ez a film. A zárás pedig tökéletes koronája a film címének, a film jelentéstartamának és a film cselekményének, gondolatvilágának. Elképesztő, mennyire nem kapott kellő figyelmet ez az aprócska kis csoda.

10/8

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Hosszú percekig könnyárban úszó katonák egy kislány miatt.
Hosszú órákig hercehurcázó vezetők egy merénylő miatt.
Hosszú napokig elgondolkodtató alkotás a lelkünk miatt.

Alia (Aisha Takow) in a scene from EYE IN THE SKY, directed by Gavin Hood. In cinemas 24 March 2016. An Entertainment One Films release. For more information contact Claire Fromm: cfromm@entonegroup.com

Talán e három mondat minden lényegeset elárul az Eye in the Sky, avagy Az élet ára háborús drámáról. A filmben igazából nem történik túl sok minden, egy komoly és nehéz, sok-sok elvi, jogi, katonai és politikai kérdéskört érintő problémára kell választ adniuk az érdekelteknek. Bár lassan indul be a film, a dráma a katonák picsogása ellenére is átjön és még jobban megvilágítja, miért olyan nehéz fellépni az ismert terroristákkal szemben.

10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Három kiragadott, mégis fontos pillanat, amit meglepő bájjal, remek drámával mutatnak be nekünk Steve Jobs életéről. Már az sokat mondó, hogy mindhárom pillanat egy-egy termékbemutató, az pedig, hogy ezek pár órás intervallumába miként sikerül belesűríteni főhősünk nem mindennapi életét, kiváló munka. Steve Jobs zsenialitása, no és emberi gyengeségei abszolút lemásznak a vászonról, hogy megragadják figyelmünk.

Steve+Jobs+Fassbender

Ugyanakkor a film nem elég mély, nem elég megragadó. Egy életrajzi drámát kapunk, amiből nem sok mindent hasznosíthatunk, viszont viccesen megállapíthatjuk, hogy minden termékbemutató előtt áll a bál és kicsit röhejes, hogy mindenki pont ekkor akar Steve-től valamit, ami megkavarja az állóvizet. Hiába a gyors cselekményvezetés, hiába történik minden pillanatban valami, nincs meg a kellő lüktetés ahhoz, hogy ne váljon unalmassá, néha már-már érdektelenné, amit látunk. Pedig Fassbender alakítása tökéletes. A film nem az.

10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Rutinmesélés

A Kémek hídja egy remek kis hidegháborús történet, mely formavilágával, szerkesztettségével a korábbi évek sikerreceptjeit eleveníti fel, miközben története – bár szájbarágós – mégis megható és sokatmondó. Tipikus “amcsifilm” az érettebb kategóriából, kiváló színészi játékkal megspékelve. A hatásvadászat ellenére kiváló alkotás, viszont igazán mély nyomot nem hagy az emberben, ahhoz több kellett volna, mint Tom Hanks és Steven Spielberg rutinmunkája.

10/7

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Ki ne vágyna arra, hogy valami különlegeset, nagyszerűt vigyen véghez? Nem csak másoknak, saját magunknak is bizonyítani akarunk. Ez a bizonyítás pedig sokszor áldozatokkal járhat – gondoljunk csak az oly sok hegymászóra akik a különböző csúcsok megmászása közben életüket vesztették. Róluk és kicsit rólunk is szól az Everest című katasztrófa-kalandfilm egyveleg, melyben  a drámaiság viszi magával a nézőt. A hegymászás nehézségeibe, a táborállításba, a serpák hihetetlen munkájába, a nyolcezer méteres magasságokban jelentkező élettani hatásokra is fantasztikus módon hívja fel a figyelmet, már-már dokumentumfilmként is megállná a helyét.

everestmoviereview759

Nyilván azt nehéz megérteni, valaki miért kockáztatja saját életét akár sokadjára is. Miért vállal embertelen körülményeket. Azonban a csúcs elérésének fontosságát talán nem is kívánja velünk megértetni. Erőteljes drámát látunk, kicsit szétcsúszó, túl sok, emlékezetest nem nyújtó szereplővel, eszméletlen szép képekkel, amit biztosan lesznek olyanok, akik többször is képesek lesznek végignézni. Az Everest az el-eltűnő katasztrófafilmek felé tett egy óriási lépést, amit a műfaj kedvelői bizonyára örömmel vettek.

Értékelésem: 10/6