10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Ahogyan nem lett jó a G.I. Joe film, úgy nem lett jó a Power Rangers sem. Próbálják ezeket a 20-25 éves animációs meséket egész estés filmmé kovácsolni, bízva benne, hogy az akkori gyerekek majd szívesen nosztalgiáznak velük egyet. De közben elfelejtik, hogy az akkori gyerekek már felnőttek és nem elég annyi, hogy 5 tini talál 5 követ, bejut egy űrhajóba, majd együttes erővel leigáz egy aranymániás nőt. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor 10-20 éve elfeledett tárgyakat találtok egy dobozban. Beleolvastok az akkori naplótokba, megnézitek az akkori levelezéseteket, rajzaitokat, és belehelyezkedtek az akkori énetekbe. És azt érzitek, hogy “hűű de gáz voltam”, “hűű, mennyire gyerek voltam”. Nos, a Power Rangers nem ellazít, nem kikapcsol, nem bevonzza a mai gyerekeket, hanem másfél órán át ezt a “szánalmas vagyok” érzést kelti bennünk. Pláne, ha még eszünkbe jut az is, hogy farsangkor power rangersnek öltöztünk… Katasztrófa. 😀

A film ettől függetlenül nézhető, de még a Transformers első pár részének szintjét sem üti meg, ami azért elég komoly kritika.

10/4

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Az X-Men univerzum az Apokalipszis résszel tovább bővítette a múlt és a jövő közt feszülő történéseket. Ezek a történetek, az ifjú mutánsokkal remekül illeszkednek bele a korábban megismert történetekbe, szinte tökéletesen kiegészítve és továbbgondolva azokat. Ezért jár a pluszpont. Azért is jár, mert a szereplőgárda nem hagy kívánnivalót maga után – bár valljuk be, néha mintha már ők is unnák a karakterüket, olykor nem adnak bele mindent, ami szükséges lenne ahhoz, hogy a történet valóban lejöjjön a vászonról, vagy éppen a képernyőről.

xmen

Az aktuális történet Egyiptom ősi kultúrájába evez vissza – kedvelt téma, nagyon elrontani nem lehet. De maga a cselekmény mégsem igazán lebilincselő. Nem szögez a székhez, olykor már az unalom jeleit érezzük magunkon. Pedig látvány és szuperhős van bőven, nem panaszkodhatunk. Mégis, valami kicsi plusz hiányzik. Pont az a kis plusz, ami kötelezővé tenné ennek a résznek az ismeretét is. Talán, ha szigorúbb a vágás, néhány jelenetet kikukáznak és összefogottabb, kidolgozottabb, akkor ismét kiemelkedőt alkottak volna. Így viszont szivárvány ruhában érkező szürkeségről beszélhetünk, ami csak az X-Men fanatikusoknak szól már.

10/5

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Kicsoda önmaga legnagyobb ellensége?

Batman Superman ellen – Az igazság hajnala. Nem tudok sok újat hozzátenni az eddigi kritikákhoz. Van egy brutálisan jó Batman trilógia és van egy elméletben pazarul működő Superman reboot, amiben hősünk árnyoldalát ismerjük meg és a Batmannel való összecsapása, majd hőssé válása tökéletesen működik – elméletben. Ez a film sokkal jobban működik az Acélembernél, de messze nem elég jól működik azon, hogy az elméletből gyakorlat váljon. Ez pedig szomorú. Abszolút nézhető alkotás, de nem elég átgondolt: a DC-t nem csak a Marvel ostorozza kiváló filmjeivel, hanem újból kiderült: önmaga legnagyobb ellensége.

10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Az Amerika kapitány harmadik része abszolút képregényes. Nem csak történetét, vagy megvalósítását tekintve, hanem azt is, ahogyan a Marvel univerzum eddigi történeti egybefolytak benne. Ezernyi hős, ezernyi kellemes, világmegmentő nosztalgikus pillanat. Ezernyi jóbarát. Aztán hirtelen elvi döntést kell hozni. Ahol nincs ősgonosz, vagy ősjó. Ahol minden álláspont elfogadható, megérthető. És ekkor a szuperhősök igazi emberekké válnak. Emberi érzelmek, emberi kapcsolatok, emberi döntések: ez jellemzi a Polgárháborút. Mit is jelent önmagunkkal hadakozni, saját fajtánkba belemártani késünket? A Polgárháború próbálja megérteni. És az eseményekhez képest elég finoman megússzák testileg, kérdés, hogy a lelket mennyire viseli meg mindez.

Captain-America-3-Civil-War-Movie-HD-Wallpaper

A Polgárháború nem látványmozi és nem is a rossz elleni nagy harcról, hanem saját harcunkról szél, és ezt nagyon örömmel néztem. Talán kicsit hiányzott is a grandiozitás, hogy városok pusztuljanak, hogy jöjjenek a földönkívüliek, de így még élesebben született meg a kérdés: mi a nagyobb harc, ha a világot kell megmentenem, vagy ha önmagamat kell megmentenem…

Értékelésem: 10/7

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Fantastic-Four-Reboot-Promo-Team-Photo-Textless

A Fantasztikus négyes reboot-ja első hallásra nem hülyeség. A korábbi változat a gyengébb (de azért még nézhető) szuperhősfilmek közé sorolható, a trendet pedig követni kell, miért ne lehetne ebből is egy modern, király cucc. De modern, király cucc helyett kaptunk egy talán még blődebb alkotást, így a Superman (bocs, Acélember) és a Pókember adaptációk után ez is feliratkozhat a szörnyű, de még rossz is átiratok szégyenletes kategóriájába. Félreértés ne essék: a kópia szépen, a megszokott ritmusban építkezik, meg van benne mindaz, ami egy ilyen akciófilmet azzá tesz, ami. Mégsem komolyan vehető, mégsem ámít el a hangulatával, mégsem elég vicces. Az igazán jó szuperhősfilmek egytől egyig képesek egy-egy apró, de jól megkomponált részlettel elszórakoztatni. A Vasember akciójelenetei és főhős karaktere kiváló. A Batman igazságkeresése páratlan. Az Amerika-kapitány hangulata egyszerűen mesés. A Thor… na jó, az első Thor rész nem annyira jó. De mindben van valami plusz.

Nos, a fantasztikus négyesben nincs meg az a plusz. Időpazarlás.

10/4

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

ant-man_game_-_h_-_2015Kezdek már betelni a Marvel-filmekkel. Mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy az Ant-Man, azaz A hangya nem hozott lázba. Sem előtte, sem alatta, sem utána. Ennek nyilvánvaló okaként azt a szubjektumot is említeném, hogy Paul Rudd alakításai számomra túl szürkék, túlságosan egysíkúak, amit itt Michael Douglas olyan mértékben felülírt, ami alapjáraton borította fel az összjátékot. A poénok gyengécskére sikerültek, a történet átlátszó volt, a “világ legnagyobb rablása” feladatot pedig már milliószor láttuk ilyen-olyan megvalósítással. A többi Marvel alkotással szemben itt ráadásul a látvány sem felejthetetlen. Az iparosmunka pedig nekem már nem elég.

10/5

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Váltakozó izgalom és unalom – Daredevil 1. évad

Felemásra sikeredett a Daredevil első évada. Röviden tömören: az első fele nézhetetlen vacak volt, mind filmművészeti, mind szórakozásnyújtás szempontból. A 3-4. részre érve nagyon közel volt az egész a kaszáláshoz. Ráadásul ebben semmi szerepe nem volt a kimondottan erős hype-nak, még az átlagosnál is gyengébbre értékeltem az eddig látható jeleneteket. A karaktereket, jeleneteket totál készen kaptuk, nem mi építettük fel az amúgy erősen lukacsos sztorit, ami amúgy is nagyon gyenge volt.

d3

Aztán nagy nehezen elérkeztünk a 7. részhez, ami legalább egy kicsit megmozgatott, de a reményem amellett, hogy nem volt hiábavaló a kitartásom, a 8. rész hozta el végérvényesen. És milyen érdekes, a Daredevil sorozatban Fisk múltja, Fisk élete sokkal jobban megmozgatott ekkor, sokkal komolyabb kulcsszereplővé lépett elő, akit meg lehetett kedvelni. Aki változáson ment keresztül. Aki nem csak elveket követett és vagdosott maga elé, hanem tudatosan, célzottan tette amit tett.

d1

A maradék néhány rész aztán szépen lezárta az addigi cselekményeket, az utolsó 1-2 részben már végre Daredevil is megvillantotta egy-két izgalmas oldalát; miközben talán az utolsó rész túlságosan is összekapott lett. A mesterkéltség végig jellemző volt a sorozatra, mely abszolút negatívumként vonult rajta végig, túlságosan mereven ragaszkodott egy-egy rögeszméhez. Aztán a színészek is felemásra sikerültek, mert az egyik oldalon ott van Ben, Karen, Fisk, Wesley, akik miatt megéri megnézni az első évadot. De közben maga Daredevil, a haverja Nelson meg a spanyol néni (nem beszélve az alig szerepet kapó dokinéniről) olyan ügyefogyottak, ami már-már az idegesítő kategória. A történet túlnyújtott, pár olyan eseménnyel, melyre nem kaptunk választ, mégis, az évad önmagában egy szép zárt egészet alkot, mely valahol Daredevil eredettörténetének is mondható.

d2

A hullámzó teljesítmény és az olykor unalomba fúló, vagy kiszámítható jelenetek, az idegesítő ügyvédeskedés miatt nem mondanám újranézősnek, pedig egy-két rész megérdemelné ezt… Annak mindenesetre örülök, hogy annyira nem ment el tőle a kedvem, hogy a második évadot kihagyjam, az is megkapja majd a lehetőséget, aztán majd meglátjuk.

Értékelésem: 10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Érdekes, hogy milyen kevés választ el valamit attól, hogy zseniálisnak, vagy bénának tartsunk. A siker sokszor csak nüanszokon múlik, és erre tökéletes példa a Daredevil, a fenegyerek. A 2003-as Marvel képregényfilm ugyanis minden erejét latba vetette. Látjuk az esőben ázó, igazságért küzdő hőst; a szerelmi drámát; látjuk amint egy kissrácból “szuperhős” válik. A főhős gondolatait hallva és a vágást látva abszolúte képregényfilmben érezzük magunkat. Mégis, az egésznek az összhatása nem túl hízelgő.

Ugyanis az egész egy óriási kliséáradat. Fenegyerek gyakorlatilag beáll az inkognitóban ténykedő, valamilyen baleset következtében megváltozott képességekkel rendelkező hősök sorába és mindent megtesz az igazságért. Megküzd a várossal, önmagával (”Én nem vagyok rossz.”), Elektrával. Közben mátrixba illő jelenetek hadát mutatja meg, no meg ugrál a háztetőkön és szól a zene. A zene, ami az első perctől az utolsóig olyan érzetet kelt, mintha ez lenne a film végi stáblista: jó és ütős zenéket válogattak össze, de annyira rosszul vágták össze őket, hogy így egyszerűen nem lehet komolyan venni az egészet (ez történik, ha spórolunk a saját zene megkomponálásán).

És a kliséáradattal nem is lenne baj, hiszen ugyanezt látjuk Batman, Vasember, vagy épp Amerika kapitány esetében is. Mégis, itt érezhetően nem tudnak mit kezdeni a karakterekkel (pedig annyira szimpatikus az az üzenet, hogy a főhős elveszít valamit, hogy a helyére valami új lépjen); túlságosan meg akarnak felelni a képregényadaptálásnak.

Összességében nem rossz a Daredevil, abszolút a nézhető kategória, de nem is jó, sőt, utólag visszanézve néha elég kínos. Viszont örömteli, hogy 5 év elteltével tanultak a hibáiból és képesek voltak mind a DC, mind a Marvel univerzumban élvezhető, szuperjó filmeket alkotni. Talán kellett ehhez a Daredevil viszonylagos bukása is. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen a Netflix 2015-ös Fenegyerek sorozata, hamarosan az is terítékre kerül! 😉

Értékelésem: 10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Marvel-univerzum gépezete a Hulk részekkel kezdett bemelegíteni, de aztán a Vasemberrel indult be igazán, hogy végül tengernyi szuperhős áradatot zúdítson ránk. A képregényhősök megfilmesítése pedig nem azért válik filmtörténeti bravúrrá, mert végre élvezetes, menő “példaképek” tevékenykednek a vásznon, hanem amiatt a zsenialitás miatt, ahogyan az önálló részeket egy egységbe kapcsolja az Avengers trilógia.

A Bosszúállóknak már az első része is szuper. Van itt mindenféle figura, a népes társaság pedig kitesz magáért, mindenki hozza a formáját. Van itt minden, amit szeretünk a szórakoztató filmiparban: idegen lények, karakteres gonosz(?), vicces beszólások, szuperhős-párbajok, király technológiai vívmányok, no és persze zúzás.

Mert igenis, az Avengers zúz, aprít, feldarabol, és milyen jól teszi! Hiszen a meséket még mindig szeretjük, pláne ilyen köntösben! 😉

Értékelésem: 10/7

Megjegyzés: meglepve vettem észre a második rész megírását követően, hogy az elsőről még nem írtam. Itt a pótlás! 🙂

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Bosszúállók 2, azaz az Avengers 2. része, az Ultron kora méltó folytatása lett az első résznek, és az elmúlt évek Marvel-áradatának. Bár szerkezetileg ugyanazt követte, amit az első “hősök versus emberiségelpusztító ellenségek” részben láttunk, mégis képes volt kicsit többet is nyújtani. Bár a filozofálás láthatóan nem ment neki (próbálkozott egy kis Watchmen beütéssel, ami az emberiség és a béke együttállását feszegeti), mégis, örvendetes az ebbéli próbálkozás.

Az új karakterek, az eddigi reflektorfényben kevésbé tetszelgők központba helyezése is jól sikerült, és bár a poénáradat néha zavaróan akasztotta meg a halálos küzdelmet, mégis kellemes volt (a káromkodások leszólása pedig telitalálat). Ugyanakkor az is tény: a 45 percnyi kimaradt jelenet (nyálcsorgatva várom a DVD-t) és az erős vágás érződött, még úgy is, hogy sokkal kevesebb holtidő jellemezte, mint az előzményfilmekét.

Folyamatos akció, a szereplők kellemes (disz)harmóniája, és a trilógia záró részét fokozatosan felerősítő alkotás lett a második rész, néhány kisebb logikai bakival, kifejtetlen résszel. Bárcsak ne kellene 3 évet várni a következőre – a hatalom gyűrűi, a civil war óriási falat lesz.

Értékelésem: 10/7

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Amikor a Bosszúállókban Coulson-ügynök elhalálozott, annyi egyéb utalás történt, hogy nem hittem el, hogy már nem fogjuk viszontlátni. És tessék, A SHIELD ügynökei sorozat első évada gyakorlatilag végig róla szól. Titokzatosan, lassan lebbenti le a fátylat arról, hogyan maradt életben, mik a S.H.I.E.L.D. tervei, hogyan omlik össze a titkos társaság, milyen belső feszültségek vannak csapaton belül és ügynökségen belül egyaránt.

És amíg csak erre figyelünk, függetlenül az elnyújtott részektől (a 22*45 percet semmi sem indokolja), valóban izgalmas, érdekes amit kapunk. Melyik Marvel fanatikus ne vágyna plusz információkra, néhány jelentős személy megjelenésére? Viszont azzal már nem tudok megbékélni, hogy minden egyes részben maximum 10 perc foglalkozott ezzel. A másik 30-35 perc valami iszonyatosan műveletlen, értelmetlen, összefüggéstelen szappanoperai magasságokba eljutó képkockái nem egyszer verték ki nálam a biztosítékot.

A folyamatos áltudományoskodás béna és idegesítő, a szereplők közötti érzelmi kapcsolatok megalapozatlanok, az akciójelenetek feszültségtelenek, a karakterek hiteltelenek és túljátsszák a szerepüket, a CGI pedig látványosan gagyi, néhol már ocsmány. Van néhány pozitív momentum és Marvel-mániásként nem érdekelt az a 30 elcsépelt perc azért az 1-2 értékes jelenetért és a végére a történet is kikerekedett, viszont ez az utóbbi évek egyik legbénább, legszörnyűbb sorozata. A második évad őszintén: hidegen hagy.

Értékelésem: 10/4

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

Szerethető csapat az űrben

Hoppá, nem írtam még A galaxis őrzőiről? Hogyan lehet ez? Hiszen a Marvel 2014 nyári könnyed moziját már nem egyszer megnéztem az elmúlt hónapokban. Miért? Mert laza, jóhumorú, kedves és szerethető csapat száll szembe a talán nem is annyira félelmetes, mégis halálos ellenséggel. A 80-as évek kalandfilmjeinek stílusát ötvözi a XXI. századi CGI-vel és az általunk már megszokott modernizmussal, de ez az ötvözet jól áll neki. Nem az évszázad dobása, nem egy új mítosz, nem is egy klasszikus, de mindenképpen egy szórakoztatásra tökéletesen alkalmas, kedves kis kalandfilm emlékezetes szereplőkkel, szuper dumákkal és még királyabb zenékkel. Állat!

Értékelésem: 10/8