10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Ha vannak mondatok, amiket megjegyeztem a Harmadik típusú emberrablások sorozat után, akkor azok nem a kislány folyamatos filozófiai magaslabdái lesznek, hanem az, hogy “Te vagy nekem a világmindenség”,  illetve az, hogy “Minden nap szeretlek, vasárnap kétszer.” Ez a 10 részes minisorozat (őszintén, hogy nevezhetnek minisorozatnak egy részenként 80 perces művet?) a 2000-es évek elején, “az”idegenek elrabolják az embereket” láz záró hullámainak egyikét igyekezett meglovagolni. Már túl voltunk a ’80-as és ’90-es évek minden UFO történetén (ami akkoriban azért elég menő is volt), az X-akták pedig gyártósorra vitte a sci-fi szerű, hátborzongató történeteket. 2002 volt az az év, ahol a Jelek és a Taken (ez a kritikámban tárgyalt sorozat eredeti címe) még egy utolsó pohárnyit felhajtott ebből a különös világból, majd átadta a helyét az új generáció történeteinek és műfajváltásainak (Marvel filmek, és Netflix).

Olvasd tovább!

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A szolgálólány meséje egy új világot teremt azáltal, hogy megfogja a létezésünk mozgatórugójának alapját (gyermeknemzés, családbővítés) és “kivonja a forgalomból”. Nemes egyszerűséggel azt mondja, hogy az emberek többsége képtelen lesz gyermeket nemzeni. Ez a helyzet “városállamokra” szabdalja a világot és új közösségeket teremt. Főhősnőnk egy olyan közösség része lesz, melyben az Istenbe vetett spirituális hitet használják fel nemes egyszerűséggel arra, hogy a város vezetői szolgálólányukkal háljanak (ha már a feleség alkalmatlan a szülésre) és így jussanak gyermekhez.

Olvasd tovább!

10/2 - Katasztrófa, 10/3 - Nem ajánlott, 10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A Fűrész első két része megérdemelte, hogy önálló bejegyzésben foglalkozzak vele, a franchise azonban olyan kínlódást mutat be az ezt követő 5 (!) részben, amely inkább egy gyilkosos szappanoperába illene.  Viccen kívül, ha ezek a részek nem önálló filmként akarnának működni, hanem 45 perces sorozatként, amelynek csak a legelső része 90 perces, akkor egy átlagos, normális, néhol izgalmas, néhol gyomorforgató 18+ -os sorozatot kapnánk, összesen 1+12 résszel. Mert minden részben vannak nagyon jó eszmefuttatások (bár a vége felé közelítve ezek egyre erőltetettebbek), jó csavarok (az elképesztően borzasztó, önmaga paródiájává váló 7. részt csak a viszonylagos csavar menti meg), nagyon jó feladatok és nagyon jó mini-történetek (kedvenceim azok, melyek kirakósról szólnak).

A filmes megvalósítás, az eleve elrendeltetett kínhalál és a szándékosan a szenzációhajhászásra törekvés elrontja mindazt, ami pozitívum. A vért és a szenvedést nem eszköznek, hanem célnak tekinti. Ez a legnagyobb hiba, amelyet elkövethet horror film, itt pedig szinte mindegyik részben ezzel találkozunk. A belső morbiditásunk és erőszakos vágyaink testet ölthetnek, hogy kiélvezhessük a legbrutálisabb gondolatainkat, talán sosem ismert vágyainkat. Csak az a baj, hogy ez pont ellentmond Kirakós elveivel, no meg az alkotások értelmével. Ha valami öncélú, az sosem sül el jól.

Sorozatként a Fűrészt 10/5-ösre értékelem.

Fűrész 3: 10/5 (az utolsó értékelhető rész)
Fűrész 4: 10/3
Fűrész 5: 10/3
Fűrész 6: 10/3
Fűrész 3D: 10/2

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Van az a pillanat, amikor azt hiszed, valami már nem fokozható tovább, de még egy lapáttal rátesznek és még egy lapáttal rátesznek. És még egy lapáttal rátesznek. Meg még eggyel. Ja és egy újabb lapáttal rátesznek. És ha nem lenne elég az eddigiekből, természetesen még egy lapáttal rátesznek. És egyik pillanatban ez még tök jó dolognak tűnik, mert megy tovább, mert nincs leállás, de másik pillanatban már kínlódás (“Hányszor lehet, elénekelni, büntetlenül egy refréééént…”). Mielőtt tovább folytatom, tegyünk rá még egy lapáttal. Ha ez meg van és még azért még egy lapáttal ráteszünk a biztonság kedvéért, akkor ezt a lapátolást érthetjük egyrészt az egész AHS (American Horror Story) világra, akik képtelenek leállni, vagy minőséget becsempészni az újabb évadokba. No meg érthetjük magára a 6. évadra, a Roanoke-ra. Lapátoljunk tovább.

Olvasd tovább!

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Az American Horror Story 4. évadáról még nem írtam, hát most pótolom. Az évad jól illeszkedik a sorozatba, a történet érdekesnek tűnik, de nem igazán izgalmas. A cirkuszi rémségek embersége érdekes gondolat, de nem bír el egy évadot. A szereplők rendben vannak, a 3. évadnál nézhetőbb, de nem lépi át igazán az ingerküszöbömet, sőt, még az is felvetődik bennem, hogy egyáltalán horrornak tekintsem-e.

Az egyetlen pozitívum, a felcsendülő dalok, dallamok, énekek, ebben kimagaslik ez az évad – amit azonban nem a dallamokért és dalokért akarnánk nézni, szóval 10/4.

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

A Stranger Things 2. évada méltó módon folytatta az elsőt. Pedig elképzelni nem tudtam, hogyan lesz lehetséges mindez, hogyan működhet egy ma leforgatott ’80-as évekbeli sorozat. De működik, valami fenomenális módon. A karakterábrázolás 10/10, az új szereplő Bob csúcs, Will végre nem csak eltűnik, Will mama tökösebb mint sok keménylegény, a seriff szerepe még árnyaltabb, a diákok hozzák, amit eddig is láttunk tőlük, egyedül a punk bandás hetedik rész lóg ki a sorból egy kicsit. (Szerintem az egy kísérlet volt arra, mennyire működne a Stranger Things Spin-off évadokkal. Nem, nem működne.)

9 részen keresztül láthatjuk, mi olyan szuper egy sorozatban, miért lehet beleszeretni egy sorozatba és miért képes többet adni, mint egy 90 perces szélesvásznú. Bárcsak minden sorozat követné a példáját. Igazi élmény volt minden perce. Nem akart meglepetést, cliffhangert okozni, mert azt a gyengék fegyverének tartja (SPOILER ALERT FEHÉRREL ÍRVA, ha látni akarod jelöld ki a szöveget: az utolsó részben SENKI nem hal meg. 0 halál. Durva.). Csupán egy történetet szeretett volna elmesélni. Izgalmasan, kalandosan, nagybetűsen. Ezt pedig sikerült neki. A legnagyobb örömünkre!

10/8

Ja, mától demodog-ot kérek majd mindig, hotdog helyett. Az sokkal menőbb.

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Sárkánygolyók sorozat utolsó részletéhez, a 9. évadjához érkeztem. Hosszú, nosztalgikus, rögös, hullámzó, de meglepően kellemes volt ez a klasszikus anime, melynek záró taktusai rendkívül spirituális magasságokba vezettek. Amellett, hogy Son Goku felnőtt, és találkozik Chichivel, majd szembenéz Sátán fiával, olyan mély lelki gondolatokra vetemedik, melyet nem néztem volna ki a sorozatból és meg kell valljam, rendesen meghökkentett. Nem is igazán tudom hová tenni, hogy miért volt erre szükség, de kétségkívül felébresztett minket a végére.

Kezdjük ott, hogy Isten istensége, jósága és gonoszsága kerül terítékre, arra pedig, hogy Sátánt miért nem tudja eltávolítani, meglepően okos választ kapunk. Ebben a sajátos világban ez a sajátos istenkép meglepően izgalmasan hat, de közben úgy eltávolodik az eredeti kiindulóponttól, ami olyan, mintha már fojtogatna, hiszen nem épp erre számítottunk. Ez a spirituális befejezés azonban katartikus, azt meg kell hagyni. Az pedig, hogy mit tesz az utolsó részekben Son Goku (SPOILER: nem öli meg Sátánt, sőt, feléleszti a küzdelem után) olyan erős tanítás, melyet ha megértünk, mi is Son Gokuvá válhatunk. A sorozat végére teljesen átjön az üzenet: a küzdelmek amiket vívunk, akár kis gyerekként, akár felnőttként, akár mesterként, akár egyfajta teremtőként tegyük, valójában saját magunkkal vívjuk.

Így visszagondolva a sorozatra minden szereplő értelmet nyer. Mind a saját problémáival és saját küzdelmeivel jó példái a saját életünk egyes állomásainak. A barátság rögös útjai, a szerelem megtalálása, az igaz ösvény meglelése, a jó és rossz tettek elválasztódása és a helyes döntések meghozatala mind küzdelmes. Egyes harcok kevésbé fontosak, mások annál jelentősebbek. Egyeseket az ellenségeinkkel, másokat a szeretteinkkel vívjuk. De a legfontosabbakat saját magunk ellen. Ez az üzenet és ennek a megvalósítása egyszerűen szuper. Még akkor is, ha a spirituális vonal számomra már túl erős volt és nem ettől a “mesétől” vártam volna mindezt. Még akkor is, ha az utolsó 5-6 rész értelmetlen szerencsétlenkedés egy tűz eloltására. Az a tűz ugyanis nem kívül van, hanem bennünk!

10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A 102. rész az első, mely átlépte az eddig ismert határokat. Mely jelezte, innentől újfajta, erőteljesebb szemlélet jön. Hasonlóan komolyodik a sorozat, ahogy azt tette például 20 évvel később a Harry Potter-saga. Krillin halálával számos beindul az a gépezet, ami miatt igazán ellenszenvessé vált sokak számára ez az “ártatlanul” indult sorozat. Az évadban (mely saját számításom szerint már a 8. a sorban) megjelenik Szívtelen Sátán, és most az ő elpusztítása vár Son Gokura. Az összecsapás pedig komoly áldozatokkal jár.

Az évad legemlékezetesebb pillanata az összecsapáson és annak végkimenetelén túl az, amikor a Sárkány újra megjelenik. Az, hogy a Sátán elpusztítja még a sárkányt is, érdekes aforizma, ha végiggondoljuk, mit is jelképez akár a keleti, akár a keresztény vallásban a sárkány. A durvulás miatt (több országban egy jelenetet cenzúráztak is; igaz, 30 évvel később nem is tűnik az olyan brutálisnak) egyik felem szomorú, mert ezzel a sorozat veszített bájából; másik felem viszont örül, hogy komolyodik, emelkedik a tét és ezáltal az erkölcsi tanítás is. Kérdés, hogy a tanítás úgy is értékes marad-e, amilyen megjelenítéssel párosul. Én azt gondolom, képesek tudunk lenni felülemelkedni mindezen, és el kell fogadni, a Dragon Ball innentől már több mint mese.

10/7

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A sárkány eltűnése után 4-5 töltelékrészt követően jutottunk el az eddigi legunalmasabb “évadig”, melyben újra végigizgulhattuk a Nagy Tornát. Az előző évadok gyorsulása most megakadt, 20 részen keresztül kellett végigizgulnunk egy küzdőtornát. Az unalmat azért sikerült pár kiszámíthatatlan történéssel megakasztani, gondolok itt elsősorban “Dzsekicsan” és “SonGoku utolsó meccseire, de egyértelmű, hogy kell valami újdonság, különben szétesik az, amit eddig felépítettek.

10/4

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Az előző “évad” során már jeleztem, hogy gyorsul a Dragon Ball, és ez nem változott, immár 10 rész is elég volt, hogy azt mondjam, egy újabb nagy fejezet lezárult. Egyrészt sikerült megküzdeni a boszi lényeivel, másrészt sikerült megszerezni a hetedik gömböt és még a kívánság is villámgyors volt. Bár a harcok továbbra is rendkívül túltoltak és az egész sorozaton érződik a lassú elbeszélési forma, azért ezt az évadot is hasznos volt átélni.

Ennél többet csak akkor olvass, ha nem bánod a SPOILERT.

Az évad a családi kötelékekről szól. Egyrészt ott van Zseniális teknős és a boszi, akikről kiderül, hogy testvérek. Érdemes megfigyelni, hogy mindkettőnek sajátos hóbortjai vannak és mindketten egy dolog érdekében tevékenykednek: az elismerésért. De míg egyikük a pénzt, másikuk a szép lányokat tartják az elismerés elsődleges forrásának (erre szép visszacsatolás, hogy Janchát miért veszi fel tanítványának, az évad záró részében). A másik családi kötelék egyértelműen a fő attrakció. Az, hogy saját nagyapjával kell küzdenie főhősünknek, nem csak ezért a különleges szituációért izgalmas, hanem azért is, mert gyakorlatilag saját magát kell legyőznie Son Gokunak, ráadásul ugyanazzal a technikával, amit nagyapja is használ. Az pedig, hogy a végén kiderül, csak azért küzdött vele a nagyapja, hogy megszabadítsa egy gyengeségétől?! Le a kalappal az írók előtt. Aztán a családi kötelék címszó alatt két sírást is láthatunk – mindkettőt a boldogságtól. Először Goku örül meg a nagypapinak, aztán Goku kis indián barátja a sárkány által felélesztett apukájának. Elképesztő képsorok egy ilyen, kvázi “verekedős” mesétől. De hát ez már csak ilyen. A család mindennél fontosabb, mint az kiderült.

10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Hohó, a Dragon Ball rágyorsított. Ez nem csak abból szűrhető le, hogy az “ötödik évad” tizenegy fejezetében előbb pár rész alatt legyűri a torony kihívását, majd ezzel együtt másodjára már sikeresen elbánik az aktuális karatekirállyal (Tao), hanem abból is, hogy a Vörös Szalag Rendet gyakorlatilag gyorsabban kinyírja, mint a Nagy Torna legkomolyabb ellenfeleit, akiket bezzeg részeken keresztül püfölt. Két szempontból mégis fontos ez az évad: egyrészt ami a főnökkel történik, az némileg váratlan és először érzem, hogy a gonoszok cselekedetei is árnyaltabbaknak tűnnek (gondolok itt a társára elsősorban); másrészt ismét bebizonyosodik Son Goku jószívűsége és nemes céljaival könnyen lehet azonosulni.

Az utóbbinak pedig nagyon örülök, elvégre ez egy mese, és nem öncélú, nem a verekedés a lényege, hanem megmutatni a saját belső gyermeki énünket. Ahogy a főgonosz is előbb akarja, hogy magasabb legyen, mint hogy övé legyen a világuralom, vagy Bulma is képes továbbra is sértődöttet játszani, még ha szerelmes is épp “ellenfelébe”. Egyértelműen jobb volt ez a pár rész, mint a korábbi egy-kettő nagyobb fejezet; de hatalmas hiba, hogy a vörös szalagosok elleni küzdelemnél elfogyott az igazi nafta. De arra majd szükség lesz a 7. gömb előkerítéséhez!

10/7

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

A Dragon Ball “negyedik évada” teljes mértékben követi a hagyományokat. Már-már túlontúl hűen és megszokottan követi – így kezd is ellaposodni. Ahogy annak lennie kell, van itt néhány rész Zseniális teknős beteges fantáziájáról; van egy békés, segítőkész falu; van egy vörös-szalag-rend, amely a rosszfiúkat ontja magából; van egy főgonosz Blue kapitány képében; van egy hely, ahol ellenségek során át vezet az út (kalózok tanyája); és van egy fura kisfiú, aki mindenre rácsodálkozik és aranyos naivitása mellett rendkívüli ereje van.

A sorozat továbbra is bájos, de ettől függetlenül ugyanaz a típusú erőltetettség jellemző rá, mint eddig. A harmadik gömb felkutatása, még ha hányattatva is, de sikeres volt, és ez a lényeg, nem? Hogy a macskanő nem járt sikerrel, hogy Blue kapitány fél az egerektől és az orrvérzéstől, no meg, hogy működik a csúcsszuper vidámpark, hogy Bulma minden tinilány legrosszabbja és hogy laknak még a városban rendes rendőrök. Az előző 10-14 részhez képest értékesebb és izgalmasabb részek voltak, sok apró, szuper jelenettel, de közeledve a 60. részhez, bízom benne, hogy komolyodik majd valamelyest a történet.

REPÜLŐ FELHŐŐŐ!

10/6