10/4 - Gyenge, Game Obscura

Sok szék közül a földre huppanni. Ezt teszi velünk a Fog of Love, amit tényleg, de tényleg szeretni akartam. Párunkkal játszható, romantikus-könnyed, kétszemélyes társasjáték, letisztult, fantasztikus modern designnal, kicsit sims-es beütéssel, döntésekkel, titkokkal, karakteralkotással – ejj, de jól hangzik! Még tutorialt is kapunk hozzá, a szabályai nem bonyolultak (bár a tutorial igyekszik azzá tenni), sok történet, mind újrajátszható. Mégsem működik jól. Miért? Lássuk!

Olvasd tovább!

10/2 - Katasztrófa, 10/3 - Nem ajánlott, Camera Obscura

A Közöttünk az űr és A setét torony egymást múlta alul a 2017-es legrosszabb tini-sci-fi kategóriában. Így most én is egy bejegyzést szánok nekik. Kezdjük az egyszerűbb falattal, nem mintha bármelyik is olyan könnyű élvezet lenne. A közöttünk az űr egy űrszappanopera két fő vonallal. Az első egy szerelmi szál, ami nem működik, nem szikrázik, a csaj és a srác nem illik össze, nem is szeretik egymást – legalábbis a vásznon az derül ki, hogy jobban rühellik egymást, mint amennyire szeretnék. A második fő vonal a Föld-Mars utazásról és kolonizálásról szól, de olyan blődségekkel, eszetlenségekkel, amit felelőtlenség és naivitás lenne sci-fi-nek nevezni. Eleve az egész film egy ordas nagy kamu, amit a bántóan rózsaszín naplementés tengerpartos záró taktus csak odáig fokoz, hogy a műkönnyeink között várjuk a vége feliratot. Nincs benne semmi szerethető.

A setét torony ellenben legalább elmondhatja magáról, hogy használhatóbb alapanyagból dolgozik. A fantáziavilág eszetlen hülyeségeit ugyanis még mindig könnyebb elnéznem, mint egy ál-sci-fi-t, aminek minden mondata égbekiáltó szarság. Az alapanyag Stephen King regényfolyama, de ebből semmit nem sikerült átemelni, csak egy szerencsétlen gyereket látunk, aki átjut az univerzum középpontjába, hogy ott összeálljon egy keménylegénnyel és szembenézzen egy fickóval, aki valami megmagyarázhatatlan okból el akarja pusztítani a világunkat. A karakterek motivációja ismeretlen, a karakterek felépítése gyenge, a világ amiben játszódik nevetségesen gyenge lábakon áll és az egész olyan mint egy kisiskolás meséje. Talán nálam is többet elmond a filmajánló utolsó sora: “csak Roland lovag és az ő különleges fegyverei akadályozhatják meg a feketébe öltözött világpusztító tervének valóra válását.”

Egyik sem érdemli meg, hogy megnézzétek, talán még a szó is kár rájuk.
Közöttünk az űr: 10/2
A setét torony: 10/3

10/3 - Nem ajánlott, Camera Obscura

Fujj, fujj, fujj és fujj. Mi értelme volt újraforgatni A szépség és a szörnyeteget? De, ha volt is értelme, miért ilyen kiábrándítóan tették? Hermione nem való Belle-nek, talán színésznőnek sem, annyira erőltetett amit csinál. Gaston nem is tűnik kiállhatatlan alaknak eleinte. A mesében rejlő érzelmek teljesen elpárologtak. Megsemmisült a szépség és megsemmisült a szörny. Lett helyett a rózsaszín lufi, és ennek baromira nem lett volna szabad megtörténnie. Ugyanazt látom a vásznon, mint a mesében, csak itt nem kedves és elragadó a leány és nem igazán szörny a szörny. Soha többet.

Egy dolog szomorít el: ezzel a lealacsonyítással a meséből is elvett egy darabkát, már soha nem fogok tudni ugyanúgy tekinteni arra az ártatlan történetre…

10/3

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Bármennyire is szeretném, nem tudom a Feledést nem hasonlítani más filmekhez, vagy kellőképpen pozitívan beszélni róla. Pedig egy szerkezetileg jól összerakott, történetileg is kerek egész valami, ami legalább annyira szórakoztat, mint amennyire ellazít. A téma amit körbejár, és ahogyan teszi, az nem elsőosztályú, és ez főleg azért fájó, mert közben elsőosztályúnak akarja feltüntetni saját magát.

Az egyik legnagyobb gondom, a lopott ötletekkel van. Túl sokszor láttunk már ilyet, vagy hasonlót: A sziget, Különvélemény, Hold, Gattaca, Függetlenség napja, Világok harca,  Én a robot, Elysium. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne ezeket vegyítve valami újat létrehozni, de ahhoz a Feledés túl üres, sivár. Fantasztikusnak még a képi világot sem nevezném: sem a stadion, sem az ismert hidak, sem a legmagasabb épületek nem elég gigásziak, sőt, kidolgozatlannak is nevezném őket. Egyedül talán a hajóroncsok képi beállítása volt megfelelő a nagyság és az apróság közti különbségek érzékeltetésénél. De ugyanez a fantáziátlanság jellemzi az űrben lévő objektum külső és belső világát. Oké, hogy minimalizmus, na de ennyire?

Tom Cruise elviszi hátán a filmet, a visszaemlékezések működnek, de alapjáraton még a romantikus szál is túl erőltetett, a sci-fi vonalról nem is beszélve: annyira felszínesen és hiteltelenül érinti a tudományos fantasztikumot, ami miatt túlzó kijelentés e műfaji besorolás.

De bármennyire is látom a hibáit, igazából csak azért vagyok elkeseredve, mert megint itt volt a lehetőség a nagy durranásra, de elszalasztotta a kínálkozó lehetőséget. Mondjuk ahhoz nem ártott volna egy fantáziadúsabb forgatókönyv.

10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

1000

Február 19, este hét óra 3 perc. Kezdődik az esti film. A kislány és a kisfiú aranyos nem csak gyerekként, de idősen is. Egy-két apró képkocka és mindjárt sírok. Ez rövidfilmnek is szép lett volna, de ez folytatódik… mi lesz ebből?
Február 19, hét óra 35 perc. Törj az égbe! Szállj magasba! Ezt kiabálj épp itt fenn ez a bácsika. Persze azt nem tudja, hogy ez fizikailag lehetetlen. Ahogy azt sem tudja, pontosan hogy jut el pont oda, ahova szeretne. De megcsinálja, mert ez mese. A színes madarak és a már legalább 100 éves felfedező, vagy a beszélő kutyák is ezt a feltételezésemet erősítik.Február 19, nyolc óra 19. Magával ragadt teljesen. El vagyok ragadtatva. De haladjunk már, mert néha unalmas a cselekmény, a kutya meg a kisfiú meg fárasztó.
Február 19, nyolc óra 40. Huhh, tipikus, totál felesleges akciódús zárás után megnyugtató, de egy kis szomorkásságot szívünkben hagyó befejezés. Jól esett, köszönöm az alkotóknak!

Február 21, tíz óra 23. Bárhogy gondolkozom, a film második felére alig emlékszem. Egyszerűen nem volt emlékezetes.
Február 21, tíz óra 25. Sőt, az első fél óra után semmi érdemlegeset nem tartalmazott, csak a rég lerágott csontokat. Felejtős.
Februás 21, tíz óra 29. De azért csak egy szép mese volt ez végre, ami emberi értékekről szól… Na, jó lesz ennek az a hetes!

Szóval a Fel! egy összességében szép és kellemes alkotás, de túlságosan cukorszirupos, és a kezdeti lendület, a gyermeki fantasztikum gyorsan semmivé foszlik és egy átlagos mesévé fuzzasztja önmagát. A vége pedig hiába boldogságos, ha közben szívbemarkolóan fájdalmas oly sok pillanata…

10/7

10/9 - Egyszerűen zseniális, Camera Obscura

Már előre félek attól, hogy mit kapok majd ezért a kritikáért. Már előre félek, pedig most nem arról van szó, hogy valamit, ami a tömegigény számára kielégítő, azt lepontoznám és valamiféle borzadálynak titulálnám. Most arról van szó, hogy a Crimson Peak, azaz a Bíborhegy film a sok lesújtó kritika ellenére igenis zseniális a maga nemében. Rejtett kincseit kevesen fedezhetik fel, mert ahhoz nyitott elme és mélyrelátás szükséges. Arról is lehetne beszélgetni, vajon a film hibája-e, hogy nehezen nyílik meg a tömeg számára, vagy arról is, hogy szerintem igazából annyira nagy filmes gurunak tényleg nem is kellene lenni ehhez. De e felvezető után hadd beszéljek arról, miért is olyan HIHETETLENÜL JÓ ez a Guillermo del Toro romantikus dráma.

c5a

Mert gyönyörű képekkel elbeszélt mese. Egy leányka fejlődéstörténete kastélyokon, kísérteteken, szerelmeken át. Mert lebilincselő a történet. Igenis, Del Toro mester a mesélés XXI. századi királya és ez most is igazolódik. Bár semmi különlegeset nem mutat (azért valljuk be, egyediséget elég nehéz is alkotni), mégis tökéletesen tálalja az események sorát. Igenis el tudtam mélyedni a jelenetekben és magával ragadott az egész. A színészek pedig fantasztikusak. Egytől egyig hihető, nem zökkent ki egy másodpercre sem; Tom Huddleston-ról pedig most sem tudtam eldönteni, kinek az oldalán áll, ami újabb plusz pont.

Persze az talán el is várható, hogy mindez rendben legyen. Ettől még önmagában nem tartanám zseniálisnak. Egy átlagosan jó, semmi extrát nem mutató film lenne a Bíborhegy, némi ijesztgetéssel fűszerezve. És szinte minden kritika vagy vélemény eddig a pontig jut el. Mintha ennél nem látnának tovább (vagy nem akarnának tovább ellátni). Pedig a megoldás, a fűszerezés végig ott van az orrunk előtt. Ha még nem láttad a filmet, most ezt ne olvasd tovább. Nézd meg és próbáld meglelni a történet nyitját…

c5b

…mely egyik segédeszköze nem más, mint a prológus és epilógus képei. Egy könyv kinyíik, egy könyv bezáródik. A film során 5 percenként könyvekről, könyvírásról beszélnek. És ezek a jelenetek egy az egyben a film eseményeire utalnak. Sőt, a végére az is egyértelművé válik: a csaj által írt könyvben vagyunk, mely folyamatosan alakul az írás során, és mindaz amit íróként problémaként felvet, leíródik. Választ keres. És választ ad. Amikor leszidják, hogy a kísértet nem elég egy jó könyvhöz, tegyen bele romantikát, megjelenik a szerelem. Amikor a szerelem már túl rózsaszín, megkapja, hogy ez így szentimentális. Amikor a főhős megkérdezi, mi lesz a könyv főhősével, a válasz gyorsan érkezik: majd ő maga dönt sorsáról. Ezek a párhuzamok pedig óriási szerepet töltenek be, hiszen többször elhangzik: a kísértet csak metafóra. A történetnek nem az a lényege, hogy léteznek-e szellemek. A történetnek van egy belső ereje, egy brutális kohéziója, ne csak a külcsínt nézzük! Az egész film csak egy metafóra, mely nem csak a könyv-film kapcsolatra utal, hanem a mi életünknek is tökéletes metaforája, melyre az utolsó mondatok adnak kegyetlenül őszinte lökést: az erős érzelmek amiket átélünk, azoktól sosem szabadulhatunk, legyenek azok szerelmek, életcélok, halálok, tettek… Ezek a mi kísérteteink: az érzelmeink.

És ez az ami miatt azt mondom: Guillermo del Toro nem lőtt mellé, nem benne van a hiba. Csak a nem csak néző, hanem látni akaró, tudatos filmélményre vágyóakat fogja elvarázsolni. Azokat, akik a stáblista előtti záró képsorokat is végignézik és nem egyből rohannak ki a moziból, kipipálva saját kis listájukon: na ez is letudva.

Okos, zseniális, fantasztikus film a Bíborhegy a legmélyén. Hiba talán, hogy az igazi erejét csak keveseknek mutatja meg? De jó lenne, ha a filmeknek nem csak a külcsínét, hanem a lelkét is megvizsgálnánk. Ez esetben a Bíborhegynek csodálatos, bár igen törékeny lelke van. Szerintem pedig így a legjobb!

Értékelésem: 10/9

10/9 - Egyszerűen zseniális, Camera Obscura

Van az úgy, hogy rádöbbenünk: hibáztunk. A legnagyobb hibáink pedig sosem azok, amiket azonnal észreveszünk, amiket ismerünk, de elmismásoljuk. Azok a hibáink szólnak a legbrutálisabbat, amiket évekre visszanézve ismerünk fel, melyek alapvetően határozták meg az életünket. Persze nem ismerjük a jövőt, elképzelhető, hogy – már csak a rajtunk kívülálló körülmények összjátéka miatt is – ha ismerjük, mit hoz a jövő, akkor is így cselekszünk. De arra rádöbbenni, hogy tehettük volna másként is, nagyon durván a földhöz vág.

rb

Ilyen földhöz vágó film a Good Will Hunting, mely amúgy lassú, néhol nyálas, máshol viszont kifejezetten erőteljes. Olyan kérdésekkel bombáz, hogy mi az értékrended, mit akarsz elérni az életben, mit akarsz kezdeni magaddal. Lehet csupán úszni az árral, vagy hagyni magunkat befolyásolni mások által és olyan életet választani, amelyet később megbánunk. De a lényeg nem a döntés, nem a választás. Nem az a kérdés, hogy mihez kezdesz pontosan. A kérdés és a figyelem arra kell, hogy irányuljon, hogy előbb felismerd: cselekedned kell; aztán ráébredj, pontosan mi a te életed célja, mi az ami téged boldoggá tesz, mi az amiért képes vagy minden nap újra és újra felkelni.

A Good Will Hunting talán pont arra képes, ami az egyik legfontosabb: nem megmondja, hogy mit tegyél, hanem arra sarkall, hogy nézz szembe önmagaddal és légy az aki leginkább szeretnél lenni, úgy, hogy teszel is érte. Ez a jövőd kulcsa. Jó töprengést!

Értékelésem: 10/9

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

“A film az elején félig felizgat aztán otthagy a végéig félig felizgulva és elmarad amit oly nagyon vártál. Ez óvatosan fogalmazva is kellemetlen érzés.“ – by zegorias. És tényleg. A Focus – A Látszat csal (figyeljétek meg az angol címet, mely szimplán: Focus) átverős film, amiben végig arra számítasz, hogy a végére kiderül, hogy az egész végig kamu volt, meg volt rendezve és több csavart kapsz az utolsó negyedórában mint bármelyik barkácsüzletben, de (spolier kezdete) NEM. (spoiler vége) Aki a csavarok miatt nézné, az nézze inkább a NatGeo-t.

Naiv, közhelyes, olykor unalmas, de ettől függetlenül a szereplők miatt egyszer simán nézhető, totál hétköznapi film lett ez az egész, mely elindul ugyan a kezdeti ponttól, de túl sokat azért nem halad előre. Ez pedig kevés (legalábbis nekem).

Értékelésem: 10/5

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A Jupiter felemelkedése önmagában nem rossz film. Bár sokan lehúzzák (és talán most én is ezt fogom tenni), előre leszögezném: abszolút egy nézhető, A-kategóriás hálivúdi sci-fi akciófilmről van itt szó. Tehát ha eddig a negatív kritikák miatt nem tetted, egy esti, kikapcsolódós moziként nyugodtan nézd meg.

Viszont min ne csodálkozz közben? Egyrészt a karakterek egysíkúságán, legyen az főhős, vagy mellékszereplő. A mesei motívumok hadán. Azon, hogy a főszereplő(k) egyszerűen mindig mindent túlél(nek) az utolsó pillanatban. No és a háttérben zajló “politikai szálak” kifejtetlenségén ((ez új magyar szó lenne?)). Egy jó alapgondolatot (amit azért már láttunk párszor), nevezetesen, hogy a Föld csupán egy letarolásra váró “mező”; sajnos kissé sekélyes, logikátlan, az akcióra építő filmecske követ, amiből a végére totálisan kivész a minimális szájenszfiksön és átveszi a “mindenjóhavégejó” rózsaszín stílus. Ez van.

Értékelésem: 10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Nincsenek haverjaid, mert nincs életed a munka, a net, vagy az állandó költözés miatt? Bérelj fel párat az esküvődre, hogy elhitethesd mindenkivel: te vagy a sztárpasi, aki a legjobb lesz a párodnak. Hogy nem ettől kellene, hogy függjön a házasság, a boldogság, no meg a nagy döntés? Kit izgat, hisz tudjuk, hogy a műérzelmek országában az őszinteség olyan ritka kincs, mely csupán pénzen vásárolható meg. Merthogy abból minden megvehető. Akárcsak a logika. Merthogy a nászútra szánt két repjeggyel az egész bagázs utazhat majd a célországba, hogy végigbulizzák a repülőutat. És mi más kellene a barátsághoz, mint pénz. Sok-sok péééénz.

A Bérhaverok olyan vígjáték, melyen igazán sosem neveted el magad. Persze érzed az iróniáját, a szürreális helyzeteket, talán még az alaphelyzetet is átérzed, de mindez mire jó? Három mosolygáson kívül semmire, mert az egész egy óriási légvárra épült rá, mely még arra sem képes a végére, hogy értelmesen kipukkadjon. Ha ez a film testesíti meg a jelenidő vígjátékait, akkor kösz, továbbra sem kérek belőle.

Értékelésem: 10/4

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Szerelmi történet egy fickóról, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved? Megfelelő filmi elemekkel nagyot szólhat, hiszen megérintheti az ember lelkét, de elég néhány apró hiba és az érzelmekből épített kártyavár könnyedén összedőlhet és a földdel válhat egyenlővé.

A mindenség elmélete azonban úgy is átlépi ezt az akadályt, hogy egy olyan főhőst választ, akit mindennel össze tudunk kötni, csak a szerelemmel és a párkapcsolattal nem. Úgy is átlépi ezt az akadályt, hogy a főhős abszolút nem ettől vált világhíressé; és úgy is átlépi ezt, hogy – ettől kis hiányt is hagyva maga után – igazán nem részletezi hőse nagyságát. Sőt, a körülötte lévőkről nagyobb hőstettet regél, mint magáról a betegség elszenvedőjéről. Szerethető, kedves és a főszereplő által méltán Oscar-díjas film lett a Stephen Hawking életét feldolgozó dráma, a maga aprócska hibái ellenére (szentimentalizmus, manipulatív túlzások mesterfokon, munkásság ).

Értékelésem: 10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A szerelem nyűgös verem. Egyrészt ott van az állandó vágy a kiszemelt után, másrészt folyton ott a mardosó kín: mi van, ha nem kölcsönös az érzelem? Így inkább magunkkal folytatjuk a küzdelmet és inkább nem lépünk egyet előre, hogy legalább a vágyainkban, álmainkban megjelenjen a kedves, ha már a valóságban nem is ez történik…

Az Annie Hall is egy hasonlóan egyet-előre-egyet-vissza, különös se-veled-se-nélküled kapcsolatot mutat be bájosan, kedvesen, humorosan. És életszerűen. Merthogy a romantikus felhők helyett a valódi, “big-world-problem”ként megjelenő párkapcsolati problémákat tárja fel. Vajon megfelelek-e neki, vajon megtehetem-e, vajon egyezik-e az ízlésünk… Tény: a világ 1977 óta gyökeresen megváltozott, és ez a film teljes egészében a felnőtteknek szól, a felnőtteket látja el szállóigékkel, életszagú beszélgetésekkel, drámával és szerelemmel. Ez már nem az a tinis dolog, itt már tényleg azt az egyetlen, földi kis életet próbálják beosztani és megosztani egymással az emberek. És azért valljuk be: azért ennek van súlya.

És pont az a szép az Annie Hallban, hogy ezzel a súllyal is tökéletesen játszik. Bár a történetvezetés a mai filmeken felnövőknek furcsa lehet, néhány párbeszéd lassíthatja a történést és talán túl földhöz ragadt a cselekmény – ami miatt nekem is vannak fenntartásaim iránta -, mégis rendkívül értékes film és rendkívül értékes filmélmény: az Annie Hallt látni kell.

Értékelésem: 10/7