10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A 2017-es Alibi.com nem szakított az átlagos francia vígjátékok hagyományával. Dobjunk össze pár tökéletlen karaktert, hogy szerencsétlenkedésükön nevessünk egy jót. A szerencsétlenkedéshez itt adva van egy ficsúr, aki a haverjaival alibiket gyárt másoknak. Őt kiegészíti a “bombacsaj”, aki lányos zavarában már olyanokat mond, ami minden első randin megtörténik, pl. “leszophatlak”? Jön egy fickó, aki alibit kér, hogy megcsalhassa feleségét. Hogy a szálak összefussanak, kiderül, hogy a fickó a csaj apja, a ficsúr meg azt hazudja a lánynak, hogy légiutas kísérő. Ebből lesz a francia zutty, amely az elején még cuki, meg kedves, meg aranyos, de a közepétől kezdve rendkívül idegesítő és szánalmas. Ezzel pedig beáll a francia vígjátékok közé. Egyik karakterrel sem tudunk azonosulni, az érzelmeik teljesen nélkülözik az őszinteséget, a valóságtól is elképesztően elrugaszkodott.

Viszont kedves, mert megmutatja a gyarlóságunkat, ami – mint a végén kiderül – akkor is megmarad, ha egyébként belátjuk hibánkat. A megbocsátás persze fontos dolog, én is megbocsátok ennek a filmnek, mert legalább megpróbál minket kikapcsolni – de ha valaki nem francia film mániás, jobban teszi, ha kihagyja.

10/5

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

A francia vígjátékok azért olyan jók, mert tudnak édesen, kedvesen, csupán egy apró cselekménnyel dolgozni. A Hogyan nevezzelek? c. 2012-es film első képkockái egyenesen Amelie-hangulatot áraszt, amivel engem rögtön levett a lábamról (az más kérdés, hogy ez a kis kitekintés tényleg csak az első és az utolsó pár percre igaz). Aztán belecsöppentünk egy átlagos hétköznap este baráti vacsorájába. Különböző típusú karakterek, élethű szerepek és ennek megfelelően különböző viselkedések, szituációs helyzetek. Kicsit az egész olyan szobaszínház jellegű, de mégis profi tud maradni.

A nagy része a magas intellektusú, de mégis teljesen érthető (és logikus!) párbeszédek miatt nekem nagyon tetszett. A film címét is adó vita kirobbanásában ugyanis ide-oda szállnak a szokásos ellene-mellette érvek és akik már unják, azok meg azt kiabálják, hogy fejezzétek már be – mintha ezzel csak úgy le lehetne zárni egy-egy ilyen vitát. A vígjáték (mely inkább csak mosolyogtat, mintsem nevettet) olyan vérprofivá növekszik az idő előrehaladtával, ami miatt mi is belekerülünk, ott vagyunk a lakásban, az asztal mellett, mintha csak egy csendes unokatestvérként követnénk a beszélgetést. De aztán pont emiatt fordul át egy pillanat alatt az egész túlságosan életszerűvé, és így drámaivá. Hirtelen amin eddig mosolyogtam fájó és kedvetlen gondolatokat ébreszt. Annyira életszerű a veszekedés, hogy ez a negatív “sárdobálás” ránk is kihat. Így hiába a pofás és aranyos befejezés, valahogy mégsem oldja fel azt a feszültséget, amit folyamatosan görgetve felszított bennünk.

De tény: a legnagyobb veszekedéseket és őrültségeket mindig a kis dolgok okozzák. És ezt nagyon jól mutatja be. Ha nézitek ne engedjétek nagyon belevonni magatokat, és úgy fergeteges lesz! 😉

Értékelésem: 10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Klasszikus komédia. Könnyed kiindulóhelyzet (szerelmesek összeházasodnának és megismerkedik a két apa), komikus események (melyik család menjen a másikhoz vendégségbe, és ott hogy viselkedjenek egymással), majd erősen drámai, végletesnek tűnő fordulat (a családok összeveszése), de aztán könnyed vég, hisz beköszönt a béke és az idilli nyugalom (nem, nem egy sorozatgyilkos és nem is egy meteorit személyében).

A Hálátlan kor, azaz a L’ âge ingrat a ‘60-as években szárnyra kapó francia vígjátékok egyike. Az 1964-es alkotás azonban igazán ismertté, kedveltté sohasem vált. Ahhoz túl emberségesen drámai, a tréfálkozáshoz pedig kevésbé ért, mint mondjuk a kort meghatározó Louis de Funés filmek. A könnyed, egyszernézős játékfilm kategóriája azonban nem éppen csábító a már a maga idejében is jelentős filmdömpingben.

Értékelésem: 10/5

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Senkinek egy szót se! Ezzel a címmel jelent meg 2006-ban – az Életrevalókkal nagyot dobbantó Francois Cluzet főszereplésével – ez az ígéretesen induló francia krimi-thriller. A történet szerint egy férj egyik este elveszíti feleségét. Párja meghal, őt leütik. 8 év kálváriája telik el, a férfit sokáig gyilkossággal vádolják, miközben több rejtélyes kérdés is felmerül a nő halálával kapcsolatban.

A 120 perc azonban nem tudott igazán lekötni. Abba a szokásos hibába estek, hogy fontos szereplőkről sokáig csak szóban beszéltek, de nem volt kihez kötni az arcokat. A férfi alakítása messze nem volt meggyőző, túlságosan közönyös volt minden percben. Logikai hibát szerencsére nem rejt a film, mégis erőltetett pálfordulások és események sokasága zúdul ránk – nagy lassúsággal. A “valódi tettes” és a nagy rejtély megoldása már a film felénél eszembe jutott, mint lehetséges megoldás, de ha nem így lett volna, akkor sem okozott volna nagy megdöbbenést.

Hosszú volt, unalmas és fantáziátlan volt (az alapötlet remek lett volna, ha jól valósítják meg és folyamatosan több végkimenetel lehetőségét is hordozta volna). Csak a krimi és a romantika szerelmeseinek javaslom.

Értékelésem: 10/4

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Pofa be! bár lassan már 10 éves, mégis rendelkezik azzal a képességgel, mellyel a francia vígjátékok többsége dicsekedhet: időtlen. Mindegy mikor és hányszor láttad már, megnevettet. És ezt nem fingós tinipoénokkal teszi cicababák és kigyúrt pasik társaságában, hanem kedvesen, könnyedén, lazán.

tumblr_mynzobq1Iw1sn6gt7o1_500

A két karakter találkozása mesteri, kidolgozásuk szuper, és bár a képzelet talajától elrugaszkodott, mégis szerethető történetről van szó. “A két barát” története – egy-két megingás és feleslegesen belassuló jelenet kivételével – pedig nem csak, hogy időtlen, de kortalan is, hiszen mindenkinek kell egy barát, nem?

Értékelésem: 10/7