10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Sárkánygolyók sorozat utolsó részletéhez, a 9. évadjához érkeztem. Hosszú, nosztalgikus, rögös, hullámzó, de meglepően kellemes volt ez a klasszikus anime, melynek záró taktusai rendkívül spirituális magasságokba vezettek. Amellett, hogy Son Goku felnőtt, és találkozik Chichivel, majd szembenéz Sátán fiával, olyan mély lelki gondolatokra vetemedik, melyet nem néztem volna ki a sorozatból és meg kell valljam, rendesen meghökkentett. Nem is igazán tudom hová tenni, hogy miért volt erre szükség, de kétségkívül felébresztett minket a végére.

Kezdjük ott, hogy Isten istensége, jósága és gonoszsága kerül terítékre, arra pedig, hogy Sátánt miért nem tudja eltávolítani, meglepően okos választ kapunk. Ebben a sajátos világban ez a sajátos istenkép meglepően izgalmasan hat, de közben úgy eltávolodik az eredeti kiindulóponttól, ami olyan, mintha már fojtogatna, hiszen nem épp erre számítottunk. Ez a spirituális befejezés azonban katartikus, azt meg kell hagyni. Az pedig, hogy mit tesz az utolsó részekben Son Goku (SPOILER: nem öli meg Sátánt, sőt, feléleszti a küzdelem után) olyan erős tanítás, melyet ha megértünk, mi is Son Gokuvá válhatunk. A sorozat végére teljesen átjön az üzenet: a küzdelmek amiket vívunk, akár kis gyerekként, akár felnőttként, akár mesterként, akár egyfajta teremtőként tegyük, valójában saját magunkkal vívjuk.

Így visszagondolva a sorozatra minden szereplő értelmet nyer. Mind a saját problémáival és saját küzdelmeivel jó példái a saját életünk egyes állomásainak. A barátság rögös útjai, a szerelem megtalálása, az igaz ösvény meglelése, a jó és rossz tettek elválasztódása és a helyes döntések meghozatala mind küzdelmes. Egyes harcok kevésbé fontosak, mások annál jelentősebbek. Egyeseket az ellenségeinkkel, másokat a szeretteinkkel vívjuk. De a legfontosabbakat saját magunk ellen. Ez az üzenet és ennek a megvalósítása egyszerűen szuper. Még akkor is, ha a spirituális vonal számomra már túl erős volt és nem ettől a “mesétől” vártam volna mindezt. Még akkor is, ha az utolsó 5-6 rész értelmetlen szerencsétlenkedés egy tűz eloltására. Az a tűz ugyanis nem kívül van, hanem bennünk!

10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A 102. rész az első, mely átlépte az eddig ismert határokat. Mely jelezte, innentől újfajta, erőteljesebb szemlélet jön. Hasonlóan komolyodik a sorozat, ahogy azt tette például 20 évvel később a Harry Potter-saga. Krillin halálával számos beindul az a gépezet, ami miatt igazán ellenszenvessé vált sokak számára ez az “ártatlanul” indult sorozat. Az évadban (mely saját számításom szerint már a 8. a sorban) megjelenik Szívtelen Sátán, és most az ő elpusztítása vár Son Gokura. Az összecsapás pedig komoly áldozatokkal jár.

Az évad legemlékezetesebb pillanata az összecsapáson és annak végkimenetelén túl az, amikor a Sárkány újra megjelenik. Az, hogy a Sátán elpusztítja még a sárkányt is, érdekes aforizma, ha végiggondoljuk, mit is jelképez akár a keleti, akár a keresztény vallásban a sárkány. A durvulás miatt (több országban egy jelenetet cenzúráztak is; igaz, 30 évvel később nem is tűnik az olyan brutálisnak) egyik felem szomorú, mert ezzel a sorozat veszített bájából; másik felem viszont örül, hogy komolyodik, emelkedik a tét és ezáltal az erkölcsi tanítás is. Kérdés, hogy a tanítás úgy is értékes marad-e, amilyen megjelenítéssel párosul. Én azt gondolom, képesek tudunk lenni felülemelkedni mindezen, és el kell fogadni, a Dragon Ball innentől már több mint mese.

10/7

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A sárkány eltűnése után 4-5 töltelékrészt követően jutottunk el az eddigi legunalmasabb “évadig”, melyben újra végigizgulhattuk a Nagy Tornát. Az előző évadok gyorsulása most megakadt, 20 részen keresztül kellett végigizgulnunk egy küzdőtornát. Az unalmat azért sikerült pár kiszámíthatatlan történéssel megakasztani, gondolok itt elsősorban “Dzsekicsan” és “SonGoku utolsó meccseire, de egyértelmű, hogy kell valami újdonság, különben szétesik az, amit eddig felépítettek.

10/4

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Az előző “évad” során már jeleztem, hogy gyorsul a Dragon Ball, és ez nem változott, immár 10 rész is elég volt, hogy azt mondjam, egy újabb nagy fejezet lezárult. Egyrészt sikerült megküzdeni a boszi lényeivel, másrészt sikerült megszerezni a hetedik gömböt és még a kívánság is villámgyors volt. Bár a harcok továbbra is rendkívül túltoltak és az egész sorozaton érződik a lassú elbeszélési forma, azért ezt az évadot is hasznos volt átélni.

Ennél többet csak akkor olvass, ha nem bánod a SPOILERT.

Az évad a családi kötelékekről szól. Egyrészt ott van Zseniális teknős és a boszi, akikről kiderül, hogy testvérek. Érdemes megfigyelni, hogy mindkettőnek sajátos hóbortjai vannak és mindketten egy dolog érdekében tevékenykednek: az elismerésért. De míg egyikük a pénzt, másikuk a szép lányokat tartják az elismerés elsődleges forrásának (erre szép visszacsatolás, hogy Janchát miért veszi fel tanítványának, az évad záró részében). A másik családi kötelék egyértelműen a fő attrakció. Az, hogy saját nagyapjával kell küzdenie főhősünknek, nem csak ezért a különleges szituációért izgalmas, hanem azért is, mert gyakorlatilag saját magát kell legyőznie Son Gokunak, ráadásul ugyanazzal a technikával, amit nagyapja is használ. Az pedig, hogy a végén kiderül, csak azért küzdött vele a nagyapja, hogy megszabadítsa egy gyengeségétől?! Le a kalappal az írók előtt. Aztán a családi kötelék címszó alatt két sírást is láthatunk – mindkettőt a boldogságtól. Először Goku örül meg a nagypapinak, aztán Goku kis indián barátja a sárkány által felélesztett apukájának. Elképesztő képsorok egy ilyen, kvázi “verekedős” mesétől. De hát ez már csak ilyen. A család mindennél fontosabb, mint az kiderült.

10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Hohó, a Dragon Ball rágyorsított. Ez nem csak abból szűrhető le, hogy az “ötödik évad” tizenegy fejezetében előbb pár rész alatt legyűri a torony kihívását, majd ezzel együtt másodjára már sikeresen elbánik az aktuális karatekirállyal (Tao), hanem abból is, hogy a Vörös Szalag Rendet gyakorlatilag gyorsabban kinyírja, mint a Nagy Torna legkomolyabb ellenfeleit, akiket bezzeg részeken keresztül püfölt. Két szempontból mégis fontos ez az évad: egyrészt ami a főnökkel történik, az némileg váratlan és először érzem, hogy a gonoszok cselekedetei is árnyaltabbaknak tűnnek (gondolok itt a társára elsősorban); másrészt ismét bebizonyosodik Son Goku jószívűsége és nemes céljaival könnyen lehet azonosulni.

Az utóbbinak pedig nagyon örülök, elvégre ez egy mese, és nem öncélú, nem a verekedés a lényege, hanem megmutatni a saját belső gyermeki énünket. Ahogy a főgonosz is előbb akarja, hogy magasabb legyen, mint hogy övé legyen a világuralom, vagy Bulma is képes továbbra is sértődöttet játszani, még ha szerelmes is épp “ellenfelébe”. Egyértelműen jobb volt ez a pár rész, mint a korábbi egy-kettő nagyobb fejezet; de hatalmas hiba, hogy a vörös szalagosok elleni küzdelemnél elfogyott az igazi nafta. De arra majd szükség lesz a 7. gömb előkerítéséhez!

10/7

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

A Dragon Ball “negyedik évada” teljes mértékben követi a hagyományokat. Már-már túlontúl hűen és megszokottan követi – így kezd is ellaposodni. Ahogy annak lennie kell, van itt néhány rész Zseniális teknős beteges fantáziájáról; van egy békés, segítőkész falu; van egy vörös-szalag-rend, amely a rosszfiúkat ontja magából; van egy főgonosz Blue kapitány képében; van egy hely, ahol ellenségek során át vezet az út (kalózok tanyája); és van egy fura kisfiú, aki mindenre rácsodálkozik és aranyos naivitása mellett rendkívüli ereje van.

A sorozat továbbra is bájos, de ettől függetlenül ugyanaz a típusú erőltetettség jellemző rá, mint eddig. A harmadik gömb felkutatása, még ha hányattatva is, de sikeres volt, és ez a lényeg, nem? Hogy a macskanő nem járt sikerrel, hogy Blue kapitány fél az egerektől és az orrvérzéstől, no meg, hogy működik a csúcsszuper vidámpark, hogy Bulma minden tinilány legrosszabbja és hogy laknak még a városban rendes rendőrök. Az előző 10-14 részhez képest értékesebb és izgalmasabb részek voltak, sok apró, szuper jelenettel, de közeledve a 60. részhez, bízom benne, hogy komolyodik majd valamelyest a történet.

REPÜLŐ FELHŐŐŐ!

10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A Dragon Ball “harmadik évada” két nagyobb fejezetre osztható. Az elsőben a kristálygömbök keresésének nehézségeivel foglalkozunk. Légi csatával, földből előtörő légibázissal, folyóba esett gömbbel, ezredessel. Először éreztem úgy, hogy a sorozat kezd ellaposodni, bár a főgonosz megjelenése fontos momentum volt. A másodikban egy falu vezetőjét szabadítja ki Songoku, számomra kissé túlnyújtott módon. Egy torony különböző szintjein kell megharcolni számos ellenséggel. Az ötösikrek, a nyolcas és a puhaszörny elleni küzdelmek mellett a labirintus-próba is kellemes kihívást nyújt hősünknek, aztán persze minden jó, ha a vége jó.

Egy szereplőt emelnék ki ebből a 13 részből, a robotot, nyolcast. Rendkívül szimpatikus, ahogyan erkölcsi dilemmák elé állítják és gyakran a robot erkölcse felülmúlja az emberit. Ha van olyan pozitívum, ami miatt megéri végignézni ezeket a részeket, akkor az egyértelműen az ő megalkotása!

10/5

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Színvonalnövekedés – Rebels 2. évad

A Lázadók második évada már jóval kiforrottabb volt, mint a korábbi, így előfordulhatott az is, hogy egy-két részt kvázi maxi figyelemmel toltam végig. Itt is voltak műpoénok, felesleges részek, túldramatizált pillanatok, de összességében ez végre rendben volt. Szépen felépített, okosan összerakott mesesorozat a Lázadók, 20 résszel.  Remélem a jövőben hasonlóan emelkedni fog a színvonal.

10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A Star Wars hat része gyakorlatilag arról szól, hogy egy demokratikus jogállam alól hogyan és miért csúszik ki a talaj, hogyan váltja fel mindezt egy diktatórikus rendszer, amit gyakorlatilag a demokratáknak köszönhet a világ. Aztán jönnek a “mocskos lázadók” és próbálják visszacsinálni a dolgot, hogy a diktatórizmust felváltsa ismét a szabadság. Ezt a tevékenységet pedig egyesek lázadásnak, mások terrorizmusnak nevezik, és hát a Rebels sorozat első évadjában is egy ilyen “terrorista csapatot” követünk nyomon. Már amennyiben a birodalom oldalán állunk.

KananCrew

Kemény leszek: a Lázadók első évada egy szemétdomb. A “klónos rajzfilmsorozat” után itt egy újabb, mely történetileg a 3. és 4. rész között, a Halálcsillag megépítésének idejében játszódik. Kapunk egy olyan csapatot, ahol minden karakter egysíkú, ügyetlen jellemformálási szándékkal rendelkezik. Idióta és gyerekes párbeszédek sokaságát öntik ránk, a történetek pedig szintén kőegyszerűek. A látványosan gyermekeknek is szánt sorozat együgyű, elnagyoltan megrajzolt, sablonszerű. Ha nem Star Wars lenne az univerzum és így a történetek háttere, erősen megcsappanna a nézők és a kedvelők száma.

Ebből fakad gyakorlatilag egyetlen előnye is: néhány jelenetben kitágul az ismeretünk az erőről, a birodalomról, a lázadókról. Feltűnik Ashoka, Darth Vader, Lando Calrissian, találkozunk a huth családdal, a lézerkard készítéssel, és számos “fluff”-ba futunk bele, ami KIRÁLY. Ez az egyetlen megmentője az évadnak, ez az egyetlen oka, hogy végignéztem, hogy hamarosan így teszek a 2. évaddal is (ezt a klónos rajzfilmsorozatnak nem sikerült elérni, ilyen szempontból pedig előrelépés történt). Hoppá, bocsánat, hirtelen eszembe jutott még egy másik indok is, miért jó a sorozat: mert egy rész csak 19 perces!

Értékelésem: 10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Előítéletmentes vágyak

Állatok emberbőrben – emberek állatbőrben. Kik vagyunk, kikké válunk, hova tartunk. A Zootropolis nem egy túlságosan bonyolult gondolatot szeretne átadni: az előítéletek helytelenek, a vágyainkért pedig küzdjünk meg, ne hallgassunk azokra, akik el akarnak téríteni tőle. Mindezt néhány aranyosan – már-már túlságosan aranyosan – megrajzolt figurával próbálja elérni. S míg a cukiságfaktort nagyjából maximalizálja, addig egy remek tanmesét ad elő a nyuszi és a róka örök harcáról. Megbízhatunk nyusziként a rókában? Hihetjük rókaként, hogy a nyuszi valóban megbízik bennünk? Aranyos mese ez, néhol kellemesen mulatságos jelenettel.

Nem váltja meg a világot, de kikapcsolódásnak kívánni sem lehetne jobbat.

10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

1000

Február 19, este hét óra 3 perc. Kezdődik az esti film. A kislány és a kisfiú aranyos nem csak gyerekként, de idősen is. Egy-két apró képkocka és mindjárt sírok. Ez rövidfilmnek is szép lett volna, de ez folytatódik… mi lesz ebből?
Február 19, hét óra 35 perc. Törj az égbe! Szállj magasba! Ezt kiabálj épp itt fenn ez a bácsika. Persze azt nem tudja, hogy ez fizikailag lehetetlen. Ahogy azt sem tudja, pontosan hogy jut el pont oda, ahova szeretne. De megcsinálja, mert ez mese. A színes madarak és a már legalább 100 éves felfedező, vagy a beszélő kutyák is ezt a feltételezésemet erősítik.Február 19, nyolc óra 19. Magával ragadt teljesen. El vagyok ragadtatva. De haladjunk már, mert néha unalmas a cselekmény, a kutya meg a kisfiú meg fárasztó.
Február 19, nyolc óra 40. Huhh, tipikus, totál felesleges akciódús zárás után megnyugtató, de egy kis szomorkásságot szívünkben hagyó befejezés. Jól esett, köszönöm az alkotóknak!

Február 21, tíz óra 23. Bárhogy gondolkozom, a film második felére alig emlékszem. Egyszerűen nem volt emlékezetes.
Február 21, tíz óra 25. Sőt, az első fél óra után semmi érdemlegeset nem tartalmazott, csak a rég lerágott csontokat. Felejtős.
Februás 21, tíz óra 29. De azért csak egy szép mese volt ez végre, ami emberi értékekről szól… Na, jó lesz ennek az a hetes!

Szóval a Fel! egy összességében szép és kellemes alkotás, de túlságosan cukorszirupos, és a kezdeti lendület, a gyermeki fantasztikum gyorsan semmivé foszlik és egy átlagos mesévé fuzzasztja önmagát. A vége pedig hiába boldogságos, ha közben szívbemarkolóan fájdalmas oly sok pillanata…

10/7

10/9 - Egyszerűen zseniális, Camera Obscura

agy

Az agy bonyolult hely, akár kisbabáról, akár tiniről, akár kamaszról, akár felnőttről beszélünk. Más vágyak, más érzések, más információfeldolgozás, más külső hatások. Erről mesét készíteni? Őrültségnek hangzik. Mégis, az Agymanók úgy képes csupaszív mondanivalót csempészni a nappalinkba, hogy elfogadtatja a bánat és a harag lényeges személyiségformáló erejét és nem válik cukormázzá a szemünk előtt. Az élet boldogabb pillanatai mellett megmutatja a nehezeket is és a kisebbek számára is teljességgel érthető, aranyos animációval igyekszik izgalmassá tenni: milyen belső harc zajlik minden pillanatunkban.

Nem vártam tőle sokat, mégis megvett kilóra – és ezt nem a karaktereinek, a sokszor gyermekien leegyszerűsített jeleneteinek köszönheti, hanem annak, hogy a végére összeáll egy teljes egésszé és fontos gondolatokat kíván átadni. Ezt pedig azzal tetézi, hogy mindezt jól teszi. Nem lehet nem szeretni!

Értékelésem: 10/9