10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A magyar filmek sorsa elég mostoha, jól tudom. Egyes alkotásokkal kínozni lehetne, mások viszont fantasztikusak – még akkor is, ha sokan csak előbbit ismerve előítéletekbe esnek. Van azonban egy harmadik típus, aminek elhelyezése sokkal kevésbé egyértelmű. Ilyen film a Kojot is (aki nem tudná, a név prérifarkast jelent), mely csak azért kapott visszhangot, mert botrányba fulladt, hogy mozi helyett az internetet választva lehet csak megnézni (bár onnan legalább ingyenesen). Ha viszont már visszhangot kapott, úton-útfélen arról lehetett olvasni, milyen kár, hogy ez nem került moziba, végre egy újabb jó magyar filmhez van szerencsénk, igazi western hangulat, stb.

Olvasd tovább!

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Húúú. Itt ez az Amerikai pasztorál, amely egyszerre felkavaró dráma és történetelbeszélési zsákutca. Nagyon sok hibája van, de a dramaturgia mégis átjön rajta. Mintha rosszul mesélnének el egy viccet, a csattanón viszont így is jót mulatnál. Itt viszont nincs mulatság, csak a szülő-gyermek kapcsolat megindítóan tragikus kifejtése. Az viszont eszméletlen jól működik. Mindenféle hókuszpókusz meg erőltetés meg propaganda nélkül, működik. Kérdéseket vet fel elengedésről, ragaszkodásról, az életről, a kapcsolatainkról, a családról. Nagyon jó kérdéseket.

Egy filmklub tökéletes mintapéldánya Ewan McGregor filmje, szerteágazó módon elemezhető és kibeszélhető. A nagyvásznat viszont nem bírja el, ahhoz túlságosan lassú és nem adja alánk a lovat. Csak akkor láthatunk bele a lélekbe, ha kitartóak vagyunk. De ha fogékonyak vagyunk a témára, megéri kitartónak lenni.

10/6

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Van az a pillanat, amikor azt hiszed, valami már nem fokozható tovább, de még egy lapáttal rátesznek és még egy lapáttal rátesznek. És még egy lapáttal rátesznek. Meg még eggyel. Ja és egy újabb lapáttal rátesznek. És ha nem lenne elég az eddigiekből, természetesen még egy lapáttal rátesznek. És egyik pillanatban ez még tök jó dolognak tűnik, mert megy tovább, mert nincs leállás, de másik pillanatban már kínlódás (“Hányszor lehet, elénekelni, büntetlenül egy refréééént…”). Mielőtt tovább folytatom, tegyünk rá még egy lapáttal. Ha ez meg van és még azért még egy lapáttal ráteszünk a biztonság kedvéért, akkor ezt a lapátolást érthetjük egyrészt az egész AHS (American Horror Story) világra, akik képtelenek leállni, vagy minőséget becsempészni az újabb évadokba. No meg érthetjük magára a 6. évadra, a Roanoke-ra. Lapátoljunk tovább.

Olvasd tovább!

Game Obscura

Ezúttal egyetlen játékról, a Scythe-ról osztanám meg szubjektív gondolataimat. Ez az a játék, amihez csodálatos festmények születtek, ez az a játék, amelynek Kickstarteres sikere borítékolható volt, ez az a játék, mely 2016 talán legnagyobb sikere volt. Ami 2017-nek a Terraforming Mars, az 2016-nak a Scythe. Most, hogy lehulltak szemeinkről az utolsó rózsaszín ködfátylak is a játékkal kapcsolatban és elegendő alkalommal ültünk le mellé játszani, jön a kérdés: valóban olyan fantasztikus a Scythe? Erre kerestem a választ…

 

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

A Szólít a szörny (A Monster Calls) története két mondatban összefoglalható, drámájához azonban szükség van annak nem csak 110 percére, hanem megvalósítására is. Utóbbira pedig különösen büszke lehet. Egy kisfiú megidéz egy hatalmas szörnyet, aki úgy tűnik, hogy szörnyként is az egyetlen barátja. Találkozásaik tripla történetek a történetben, ez pedig olyan kellemes, mégis drámai ízt ad a cselekménynek, ami miatt kivívta minden elismerésemet. Talán túlzás azt állítani, hogy egyszerre három síkon fut a történet (a szörnnyel való közvetlen találkozás, a valóság és a találkozásokon elhangzó történetek), mégis ezt érezhetjük, a szimbólumrendszer pedig csodálatos.

Eleve az a tanítás, hogy nincs teljesen jó és teljesen gonosz, lebilincselő módon van tálalva, ahogy a tragédiák (vajon csak az tragédia, ha meghal valaki?) és azok utóélete is hátborzongatóan erősen, mégsem nyálasan (sőt!) jelenik meg. Imádtam.

10/8

10/6 - Jó alkotás, Game Obscura

Taj Mahal, Kapitólium, Notre Dame és Szent Péter-bazilika. Négy építmény, melyeket felépíthetjük a World Monuments játékban. A modern társasjáték világában semmi újat nem nyújtó társasjáték a Queen Games profiljába tökéletesen illeszkedik, hiszen egyszerű szabályokkal próbál rövid, de szórakoztató maradni, miközben a szerencse és a tudatosság keverékéből próbál élvezetes elegyet alkotni. Nos, a World Monuments (aaaargh, ha már van magyar kiadás, miért nem kapott magyar nevet) a filler-eurogame vonalat maximálisan hozza.

Az építkezés (mely témakör talán még a Cthulhu-játékoknál is több címet adott a társasjátékozóknak) próbál taktikai elemeket villogtatni, mindkét fázisban. Az első egy elembeszerző körút a bányában, ahol figyelnünk kell a helyezkedésre és a legoptimálisabb elemek beszerzésére. A második az elemek felrakásának helyével és időzítésével próbálja meg a gondolkodásunkat. No nem agyégetően, de ahhoz bőven, hogy a kezdetben szerencsének mondott mechanizmusokról rávilágítson, hogy ebben a játékban is saját szerencsénk kovácsai vagyunk. Ettől függetlenül túl sok a változó ahhoz, hogy mindent kiszámíthassunk, de talán épp erre van szükség egy olyan családi, gyors játékban, mint a World Monuments.

10/6

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Miről szól valójában a laposföld-elmélet? Miről szól valójában a chemtrail-összeesküvés? Miről szól valójában a Holdraszállás-tagadás? Miről szól valójában a holokauszttagadás? A Tagadás (angolul Denial) aközben, hogy az utóbbiakkal foglalkozik, pont ezeket a kérdéseket teszi fel: rendben, hogy megkérdőjelezünk dolgokat, de biztosan jó ez? Vagy biztosan jó az, hogy én most megkérdőjeleztem a megkérdőjelezhetőséget? Hol van az egészséges tartózkodás és gondolkozás szellemisége és hol az, amikor már nem csak kérdőjelek sokaságát irányítjuk egy-egy kijelentés felé, hanem egyenesen TAGADNI kezdjük azt. A kérdés, hogy egyáltalán megkérdőjelezhetünk-e olyan dolgokat, mint a koncentrációs táborok létezése és a milliónyi megölt zsidó, vagy már ennek a kérdésnek feltevésével is bűnt követünk el és meggyalázzuk e szörnyű eseményt?

Ahogyan Lucifer is feltette a kérdést Évának, ezzel bűnbe sodorva őt és az egész emberiséget: “Valóban azt mondta Isten?”. Valóban megtörtént? Nem csak félreértetted? Nem lehet, hogy az embert ismerve, csaltak a számokkal? Hogy valami sokkal komolyabb dolog áll a háttérben? Ez, a kételyekből indított gondolatiság sosem szül jó dolgokat és az ilyen kérdések talán még jobban torzítják a valóságot – még akkor is, ha épp van igazság abban, amit a tagadással állít.

Ebben az életrajzi drámában ezeket a kérdéseket is meg kell vitatnia az angol bíróságnak. Ha elítélik a holokauszttagadást, nem lehet, hogy azt ítélik el, hogy megkérdőjelezhessünk dolgokat? Ha nem ítélik el a holokauszttagadást, akkor viszont nem éppen azt üzenik, hogy már semmiben nem lehetünk biztosak? A helyzetet jól mutatja be a film, a szereplőknek nincs nehéz dolga, de jól hozzák, amit kell. Filmként éppen csak, de megállja a helyét, mert helyenként lapos, unalmas, és nem elég körültekintő, azok viszont megtalálhatják benne a számításaikat, akik a fenti kérdésekről szívesen elgondolkoznak. Egy dolog miatt viszont egy egész pontot esett az értékelésem: az utolsó képkockákra az ég világon semmi szükség nem volt…

10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A préri uraiban előbb a bankok lopják meg az embereket, majd pár kalandor lopja meg a bankokat, majd a nagyöreg mutatja meg, hogy is kell(ene) kézre keríteni a gazfickókat. Ennyi, s nem több. Hiába lehet beszélni a szép képekről, a jó gondolatiságról, melyet kérlelhetetlenül tol az arcunkba, ez rajtam nem segít. Csak nézhetővé teszi azt, amit máskor nem bírnék elviselni. Az viszont, hogy egy film csupán a nézhető kategóriába kerül, tudjátok, engem nem vigasztal.

10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Louis Drax kilencedik élete. Egy kis adag misztikum, egy kis adag kedvesség, egy kis adag krimi, egy kis adag komorság, egy kis adag izgalom és egy nagy adag dráma. Egy kisfiúról, aki minden évben halálos balesetet szenved, de végül mindet túléli. Hogyan lehetséges ez, valóban egy angyal ő? Száz perc múlva kiderül, ha leülsz elé.

Számíts egy kis lassúságra, de elbűvölésre egyaránt. Engem sikerült levennie a lábamról, elképesztően jó a szövegíró teljesítménye és a vágás is pont olyan ütemben gyorsul-lassul, ahogyan annak lennie kell. Egyedi hangulatú, ha hagyod, nálad is betalál majd!

10/7

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Az arany sokak vágya. Nem csak száz-kétszáz évvel ezelőtt tettek meg mindent érte, hanem napjainkban is keresik, kutatják a lelőhelyeket. E film, az Arany különlegessége, hogy a főszereplőt nem a csillogása, nem az értéke vonzza elsődlegesen, hanem annak az érzése, hogy valami különlegeset talált. Talán akkor is keresné, ha értékes nem, legfeljebb híres lenne tőle.

E kérdéskör visszássága, és mindaz a tevékenység, mely egy bizonyos határon belül van, jó kiindulási alapnak, de filmként sajnos rendkívül unalmas. Bónuszként pedig nem ad teret annak, hogy mi ítélkezzünk, megteszi helyettünk – ez talán a legnagyobb hibája.

10/4

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Az egészség ellenszere igen hatásos film – lehetne. De egyet kell értenem sok kritikussal: nem lett hatásos műremek. Ez pedig azért fájó mert olyan nagyon közel volt hozzá. Ehhez pedig elsődlegesen egy kiváló vágó és egy-két további csavar kellett volna. A jelen formájában ugyanis olyan, mint egy átlagos novella, amit azonban egy regény hosszúságával írtak meg. Az első 20 perc lassúsága nem beindítja a fantáziánkat, meg a szereplők cselekvéseit, hanem elaltat bennünket. Kikapcsolódás közeli állapot helyett kikapcsolás közeli állapotot előidézve. És ezt a lassúságot az ég világon semmi nem indokolja.

Ugyanez a gondom a kamerakezeléssel. Túlságosan egyértelművé teszi, mire figyeljünk, mik az árulkodó jelek. Meg sem fordul a fejünkben, hogy ebben a diliházban normálisan mennének a dolgok. Pedig a képi megvalósítás, a képzelgések fantasztikusan erősek, szürrealizmusból még az épp most futó Twin Peaks 3. évadával is felveszik a versenyt. Viszont hiába a jó szürrealizmus, ha az unalmasan és kiszámíthatóan van tálalva.

10/5

10/8 - Kötelező darab, Game Obscura

18 kártyalap. Már nem egyszer bebizonyította társasjátékos közösség, hogy csekély számú tartozék is elegendő lehet egy jó és tartalmas játékhoz. Bár a Tides of Madness esetén pár ugyanolyan jelzőre is szükség lesz még, illetve számolásra alkalmas manuális vagy automatikus eszközre, ennél kevesebből tényleg nehéz lenne ennél mélyebbre merülni. Ez a kétszemélyes játék ugyanis megköveteli a memóriát, az alapos előrelátást, a másik lépésének kifürkészését és a kombinációk fejben történő összepakolását.

Olvasd tovább!