A sorozatok egyik legnehezebb feladata, hogy folyamatosan fenntartsa a feszültséget és az érdeklődést. Láttam én már jobbnál jobb szériát, de eddig maradéktalanul mindegyikkel ez volt a fő gond. A Breaking Bad lassan indul be, a Dexternek van legalább 2 tökéletesen felesleges évada, a Battlestar Galactica folyton ugyanazt a fő problémakört járja körül, a Wayward Pines hamar lerántja a leplet, mi is a valóság, a Walking Dead pedig már inkább szappanopera, mintsem posztapokaliptikus túlélde. De mondhatnám a True Detective-et is, amelynek az első 4 része után szintén volt egy nagy visszaesés, mielőtt az utolsó részekre ismét “feltámadt volna”. A Fargo első évada ilyen szempontból abszolút az ugyanabban az évben (2014) megjelenő True Detective mintáját követi – erőteljes első 2-3 rész, aztán fokozatos visszaesés, de a 8-9. rész ismét felfelé ível, hogy aztán adjon egy minden lezáró végkifejletet.
És hiába ez a hullámzás, a megfelelő lezárás számunkra is kellemes és pozitívum. A szereplők alakítása pedig igazi éke ennek a kurta-furcsa bűnügyi sorozatnak, amelynek azonban nagy rákfenéje, hogy nincs igazán kedvelhető karakter (egyedül talán Molly). Nem szurkolok senkinek sem, sőt, egyes személyek indítékait nem is értem, egyes tevékenységek totál logikátlanok és megmagyarázatlanok. Az évad és a sorozat amúgy abszolút rendben van. A hófödte táj és a kisváros érzete, a gyilkosságok megtörténte kellően drámai, a főgonosz oda-odamondása, visszakérdezése pedig eszméletlenül jók.
Ügyes rendezés, ügyes gondolatok, de mégsem igazán emlékezetes sorozat. Nem nézném újra – de a második évadnak még adok egy esélyt (bár nem ez a cselekmény folytatódik), ami azért jelzésértékű. Ha gondolkozol, hogy megnézd-e, az első részt mindenképp nézd meg: már egy rész alatt is meglátod majd, ad-e neked bármiféle pluszt. ha igen, nézd végig, ha nem, lépj tovább.
10/6
