10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Csillagközi árulás – BSG 1. évad

A Battlestar Galactica, azaz magyarul a Csillagközi romboló első évada több szempontból is különös. Egyrészt az évad két másfél órás résszel nyit – mintha egy teljes filmet néznénk végig. Az évad többi (összesen 13) része a 45 perces ritmusával már jóval követhetőbb. Mégis jó ez a kezdés, egyrészt mindent megfelelően el tudunk helyezni, másrészt megszűri a nézőket: akiknek az első két epikus rész nem jön be, hanyagolhatja a sorozatot, mégis, lesz fogalma arról, miről szól a BSG. Ez a másik különös vonás: egy másik univerzumban játszódik a történet, amiben azonban maximálisan magunkra ismerhetünk. Miért van erre szükség? Egyrészt a sci-fi vonalba így olyan dolgok is belemagyarázhatóak, amik világunkban nem megvalósítottak, másrészt így durranhat az ötlet: a menekülő emberiség épp a legendává nemesült Föld felé igyekszik.

bsg1

A cylonok ellen menekülnek, a saját maguk által kreált robotok elől, akik ki akarják irtani őket (vagy legalábbis így tesznek). A cylonok ugyanis talán izgalmasabbaknak és értelmesebbnek tűnnek a megmaradt flottán élő ötvenezer embertől. Olyan kérdésekkel bombáznak minket és magukat a szeretetről, gyerekvállalásról, a létezésről, a lélekről amely csak így teljesedhet ki igazán. Ez a filozofálgatósdi abszolút belefér a történetbe így, hogy nem a hibákkal teli emberek teszik azt fel saját maguknak, hanem tényleg van tétje mindennek.

A sorozat története ilyen szempontból megfelelő, követhető, értékes, viszont lassan előrejutó. Ez pedig kicsit zavaró lehet, ahogyan a szinte állandó bezártság is, ami nyilván a felvételeken is megmutatkozik. A ki-kinek-a-kije kérdések már-már űrszappanoperává teszi, de a legutolsó pillanatban mindig visszazökkenünk egy ízig-vérig sci-fi hangulatba. A főbb karakterek nagyon jól játsszák a szerepüket, ezzel pedig sikerül elérniük, hogy a kameramozgás fárasztó, olykor zavaró mivoltát észre se vegyük, vagy gyorsan túltegyük magunkat rajta. Ugyanis a 45 percek legalább fele a közeli beállításokat kedveli, de mindezt dokumentarista stílusban, kézikamerával megtoldva. Ha pedig végre valamit totálban, nagytotálban látunk, gyakori technika a távolról közelre való ugrás, ami szintén kicsit szédítő.

Ilyen szempontból pedig ki kell mondjam ítéletem: a BSG a nehézkesebb sci-fik közé tartozik, de az abszolút nézhető kategóriába tartozik és megéri végighaladni rajta – legalábbis az első évad megfelelő felvezetése volt a történetnek, melyben benne van minden amit a sorozatok kedvelői imádnak. Már csak az a kérdés, ki a cylon, én vagy te?

Értékelésem: 10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

argo06

Nem létezik jó magyar film? Miről beszélsz? Az előítéleteket nem szeretjük, az Argot viszont annál inkább. Ez a 2004-es kis magyar csoda pont az, aminek vallja magát. Egy beteg, bolond, magyar suttyó film, ahol mindennek a legalját látjuk. Mégis, mintha megelevenedne az álprofizmus, a hozzáértés teljes hiánya és a könnyen, gyorsan, minél több pénzt effektus. Mindezt úgy, hogy VICCES marad az alkotás! Értitek, egy magyar, 2000 után készült film, ami tényleg vicces, szórakoztató, és a maga módján teljesen élvezhető. Annak ellenére, hogy a szokásos “celebfelhozatal” lefelé húzza az egészet. Az Argo a túlélését és jóságát nem csak a Guy Ritchie-féle művekből kivett elemek dinamikus felhasználásának köszönheti, hanem annak a magyaros erőnek is, ami kitörésre készen várja nyitott szívű befogadójától.

10/7

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

pr

A találmány, azaz a Primer egy különleges hangulatú, kísérleti film jellegű szösszenet az időutazás problematikájáról, úgy tálalva, mintha az valóban egy működőképes dolog lenne. A paradoxonjait úgy kezeli, amiből lehet kiút és ez szuper dolog; ahogy az is, hogy a film bevonz és nem válik vontatottá, nyúlttá. Azt kevésbé fogjátok szeretni, hogy talán már túlságosan is magyarázat nélkül hagy. Mármint le van zárva, működik a kapcsolat a szereplők és a történések között, sőt, a végét sem nevezném a klasszikus értelemben nyitottnak (történik egyfajta lezárás), de nem ad közvetlen választ. Ahhoz, hogy minden elemét megértsd rendkívüli figyelemre, többszöri nézésre lesz szükséged, annyira viszont nem jó, hogy ezt könnyedén bevállald. Így csak egyszernézős és kérdéseket nyitva hagyó, pedig az alapkoncepció rendben van.

10/5

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

ws

Én, a robot. Egy klasszikus Asimov mű szinte tökéletes adaptációja ez a könnyed akció-kalandfilm, mely szuper kikapcsolódás délutánra és még a fogaskerekeket is beizzítja. A történet viszonylag egyszerű, a film lebilincselő hatását a remek cselekményvezetés teszi igazán naggyá. A színészek szuperek, a CGI kezdetleges, de még a megfelelő kategória. A jó alapanyagra nem próbálták ráhúzni a hollywoodi közhelytárat, nem próbálták túlbonyolítani, vagy feleslegesen leegyszerűsíteni – így pedig szuper sci-fi-kaland elegyet kapunk. Ajánlott kategória! 😉

Értékelésem: 10/7

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

A Fűrész első része nem kétség: kultikus horror lett. Az utódai (te jó ég, még 6 rész jelent meg) viszont nem követték az itt oly jól bevált módszert és átmentek a “hogyan találjunk ki még több gusztustalanságot, és hogy érjünk fel guinness-rekordi magasságokba [a legtöbb vér egy filmben] címért”. De ne a későbbi részek alapján ítéljünk, mert az első rész bizony bitang jó. Miért? Összefoglalom neked, 7 pontban.

1. A rendező a feszültséggel és nem a vér mennyiségével játszik.
2. Egyetlen fő alapszituáció van, nem pedig játékok sokadalma; ezzel pedig fontosabbá és kiemelkedőbbé teszi azt az egyet.
3. Nem magán a “játékon” van a hangsúly. Hanem a szituáción: két személy vívódásán. Az alaphelyzet megteremti azt az alapot, amire az egész építhet. Így pedig mi is bekerülünk a gépezetbe!
4. Még nem érdekel ki is az igazi “Jigsaw”, nem szappanoperai fordulatokat keresünk (a későbbi részekben azért ebből is akad pár). Egyetlen fő erő tombol mélységben: ki kell jutni a szobából!
5. A végső csavar. Vagy inkább “csavarok”. Az utolsó pár perc alapjaiban rengeti meg mindazt amit addig gondoltunk.
6. Van üzenet. Van súlya a tetteknek, de mellette az érzelem sosem elhanyagolható tényező.
7. Pont annyit mutat meg, amennyit kell. Se többet, se kevesebbet. Nem a látványtól megy fel bennünk az adrenalin, hanem a beleéléstől, a helyzettől. Ezt pedig igen kevés horror tudhatja magáénak.

Szóval, ha igazán ütős horrorra vágysz, és még nem láttad a Fűrész első részét, pótold. A többi résztől inkább óva intenélek, bár azokban is akad 10-20 percnyi értékelhető jelenet (akár egyes “játékokról”, akár további csavarokról, akár jigsaw előtörténetéről, akár az első részben látható szereplők utóéletéről van szó); kérdés, megéri-e ez a pár perc, hogy végignézd, ahogy egyre jobban elfajul a forgatókönyvírók és a maszkmesterek beteges fantáziája.

Értékelésem: 10/8

10/7 - Élvezetes, 10/8 - Kötelező darab, Game Obscura

Ma két kártyajátékot szeretnék nektek bemutatni, amik első látásra rengeteg közös vonással rendelkeznek. Az első játék a San Juan, mely a 103. helyet foglalja el a boardgamegeek ranglistáján (több, mint 11000 szavazat alapján). A második a Dicsőség Rómának, amit pár héttel ezelőttig minden magyar játékos is csak úgy hívott: Glory to Rome. Azóta azonban a játékboltok polcaira került a játék teljesen lemagyarított verziója. Ez a játék az előbb említett ranglistán a 92. helyen áll (több, mint 3000 szavazat alapján)! Ebből a közeli pontszámból is érzékelhető, hogy mindkettő remek játéknak ígérkezik. A kérdés már csak az: mely szempontok alapján jobb mégis egyik a másiknál! Ennek próbálok most utánajárni a játékok bemutatásával.

Olvasd tovább!

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Teremnyi vérfürdő
Imádom Tarantino filmjeiben, hogy legyen bármilyen egyszerű is maga a történet, és legyen bármilyen hosszú, végig leköt és a képernyő/mozivászon elé szegez. A titka a fantasztikus párbeszédek, a hihetetlen helyzetkomikumok (egy példa: Kill Bill 2 végén, amikor az apuka szendvicset készít lányának, miközben haláltusára készül exével; ennek ellenére annyira figyel kislányára, hogy kérés nélkül leszeli a kenyér héját és tökéletes, “gyerekbarát” szendvicset nyújt elé), és az eszméletlenül jó vágások, megkomponált képek mellé a zene is utánozhatatlan hangulatot teremt (szintén jelen filmben figyeltem meg a japánok küzdelme közben, hogy a teljesen életidegenül hangzó spanyol zene a háttérben mégis tökéletesen illeszkedik a jelenethez).A Kill Bill 1-2-ben is érezhető Tarantino keze, sőt, meglehetősen sok hasonlóság fedezhető fel ezen mű és a Django között (lásd: a főhős több tíz embert végez ki és rendez velük teremnyi vérfürdőt). Utóbbi a társadalomkritikája miatt és a kevesebb naturalisztikus vérengzés miatt számomra kedvesebb, de akit nem zavarnak a levágott végtagok és a ‘80-as évek trash műfajára hajazó vérfröcsögések, az egészen biztos, hogy igazi filmélménnyel gazdagodik!
Értékelésem: 10/7