10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Érdekes, hogy milyen kevés választ el valamit attól, hogy zseniálisnak, vagy bénának tartsunk. A siker sokszor csak nüanszokon múlik, és erre tökéletes példa a Daredevil, a fenegyerek. A 2003-as Marvel képregényfilm ugyanis minden erejét latba vetette. Látjuk az esőben ázó, igazságért küzdő hőst; a szerelmi drámát; látjuk amint egy kissrácból “szuperhős” válik. A főhős gondolatait hallva és a vágást látva abszolúte képregényfilmben érezzük magunkat. Mégis, az egésznek az összhatása nem túl hízelgő.

Ugyanis az egész egy óriási kliséáradat. Fenegyerek gyakorlatilag beáll az inkognitóban ténykedő, valamilyen baleset következtében megváltozott képességekkel rendelkező hősök sorába és mindent megtesz az igazságért. Megküzd a várossal, önmagával (”Én nem vagyok rossz.”), Elektrával. Közben mátrixba illő jelenetek hadát mutatja meg, no meg ugrál a háztetőkön és szól a zene. A zene, ami az első perctől az utolsóig olyan érzetet kelt, mintha ez lenne a film végi stáblista: jó és ütős zenéket válogattak össze, de annyira rosszul vágták össze őket, hogy így egyszerűen nem lehet komolyan venni az egészet (ez történik, ha spórolunk a saját zene megkomponálásán).

És a kliséáradattal nem is lenne baj, hiszen ugyanezt látjuk Batman, Vasember, vagy épp Amerika kapitány esetében is. Mégis, itt érezhetően nem tudnak mit kezdeni a karakterekkel (pedig annyira szimpatikus az az üzenet, hogy a főhős elveszít valamit, hogy a helyére valami új lépjen); túlságosan meg akarnak felelni a képregényadaptálásnak.

Összességében nem rossz a Daredevil, abszolút a nézhető kategória, de nem is jó, sőt, utólag visszanézve néha elég kínos. Viszont örömteli, hogy 5 év elteltével tanultak a hibáiból és képesek voltak mind a DC, mind a Marvel univerzumban élvezhető, szuperjó filmeket alkotni. Talán kellett ehhez a Daredevil viszonylagos bukása is. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen a Netflix 2015-ös Fenegyerek sorozata, hamarosan az is terítékre kerül! 😉

Értékelésem: 10/5

10/9 - Egyszerűen zseniális, Camera Obscura

Az emberségesség, az empátia, a másikért való szolgálatkészség és önkéntesség valahogy mindig szép történeteket eredményez. Érdekes módon, ezek között gyakran megjelenik a sport is, mely varázslatos erejével sokakat képes magához ragadni. Így van ez a fogyatékossággal küzdő Rádió életében is (akit csodálatosan alakít Cuba Gooding Jr.), akit csak a rádiók és az amerikai foci érdekel. Életébe egy “tornatanár”, Harold Jones (Ed Harris) visz változást. Kettejük történetéről szól a 2003-as, szívet melengető, néha már-már túl csöpögőssé is váló Rádió, mely nem mellesleg, valós eseményeket dolgoz fel… És szintén nem mellesleg: IGAZI ÉRTÉKEKET KÖZVETÍT.

Értékelésem: 10/9

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Pofa be! bár lassan már 10 éves, mégis rendelkezik azzal a képességgel, mellyel a francia vígjátékok többsége dicsekedhet: időtlen. Mindegy mikor és hányszor láttad már, megnevettet. És ezt nem fingós tinipoénokkal teszi cicababák és kigyúrt pasik társaságában, hanem kedvesen, könnyedén, lazán.

tumblr_mynzobq1Iw1sn6gt7o1_500

A két karakter találkozása mesteri, kidolgozásuk szuper, és bár a képzelet talajától elrugaszkodott, mégis szerethető történetről van szó. “A két barát” története – egy-két megingás és feleslegesen belassuló jelenet kivételével – pedig nem csak, hogy időtlen, de kortalan is, hiszen mindenkinek kell egy barát, nem?

Értékelésem: 10/7

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Teremnyi vérfürdő
Imádom Tarantino filmjeiben, hogy legyen bármilyen egyszerű is maga a történet, és legyen bármilyen hosszú, végig leköt és a képernyő/mozivászon elé szegez. A titka a fantasztikus párbeszédek, a hihetetlen helyzetkomikumok (egy példa: Kill Bill 2 végén, amikor az apuka szendvicset készít lányának, miközben haláltusára készül exével; ennek ellenére annyira figyel kislányára, hogy kérés nélkül leszeli a kenyér héját és tökéletes, “gyerekbarát” szendvicset nyújt elé), és az eszméletlenül jó vágások, megkomponált képek mellé a zene is utánozhatatlan hangulatot teremt (szintén jelen filmben figyeltem meg a japánok küzdelme közben, hogy a teljesen életidegenül hangzó spanyol zene a háttérben mégis tökéletesen illeszkedik a jelenethez).A Kill Bill 1-2-ben is érezhető Tarantino keze, sőt, meglehetősen sok hasonlóság fedezhető fel ezen mű és a Django között (lásd: a főhős több tíz embert végez ki és rendez velük teremnyi vérfürdőt). Utóbbi a társadalomkritikája miatt és a kevesebb naturalisztikus vérengzés miatt számomra kedvesebb, de akit nem zavarnak a levágott végtagok és a ‘80-as évek trash műfajára hajazó vérfröcsögések, az egészen biztos, hogy igazi filmélménnyel gazdagodik!
Értékelésem: 10/7