10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Az Apollo-13 az egyik szemszögből nézve egy unalmas doku, ahol egy kabinba zárva várja 3 amerikai űrhajós, hogy a földi irányítók kimentsék őket. Másik szemszögből nézve egy nagyon izgalmas, végig a megtörtént eseményeket precízen feldolgozó alkotás, melyben kiváló színészek mutatják be, hogyan zajlott ez a bizonyos küldetés és milyen nehézségekkel kell megküzdeni, amikor arról beszélünk: Holdra szállás.

Az események alapján akár katasztrófafilm jelleget is ölthetne a múvi, ahhoz azonban túl csöpögőssé válik, a folyamatos, himnuszokra hajazó trombitaszó mindig időben tudatja, hogy milyen felfokozott, de végtére is pozitív kimenetelű esemény következik. A végén pedig mindenki érezheti, hogy az amerikai űrhajósok igazi hősök, sőt, egész Amerika, nézőktől, mérnököktől együttvéve egy “bigfuckinghero”. Mindettől függetlenül egy kiváló filmről van szó, ami az űrhajózás szerelmeseinek kötelező darab. Nem sci-fi, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel – ám azt kiválóan teszi, ami miatt jár neki a csillagos, akarom mondani holdas ötös.

10/7

10/2 - Katasztrófa, 10/3 - Nem ajánlott, 10/5 - Átlagos, 10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Van az úgy, hogy az embert lábra dönti a tüdőgyulladás. Van az úgy, hogy ilyenkor csak a háttérben szól a tv, hogy néhány olyan filmet is megnézzen, amit egyébként eszébe sem jutna. Az elmúlt napok filmterméséről most egyben számolnék be, mert ezek a filmek több szót talán nem is érdemelnek.

A kábelbarát – Nem első alkalommal láttam, de mindig kerestem benne azt a kis szikrát ami miatt szerethetném. Továbbra sem találtam meg a szikrát, ez abszolút nem vicces, nem poénos, sokkal inkább szenvedtetős alkotás (kicsit hajaz ezzel a Távkapcsra), pedig Jim Carrey hozza a figurát. Talán a rendezőnek csapnivaló Ben Stillerben keresendő a hiba, mely olyan súlyos, hogy kvázi nézhetetlenné teszi ezt a ’96-os játékfilmet. Kedvenc jelenetem, amikor reggel elindul a két jóbarát, hogy egy pár órás út után végül este érkezzenek meg úticélukhoz, mely a film későbbi jelenetében kiderül, hogy órás távolságon belül van…
10/3

06

Veszélyes iramban – Legális középiskolás gyorsulási verseny. Aha. A színészek mindent beleadtak, de a karaktereknek kábé se eleje, se vége, karakterfejlődést nem látunk, az igazán jó kocsikat pedig ne ettől a filmtől várjuk. A végén pedig jön a tanulság: ha sok pénzed van, akkor megnyerhetsz egy ilyen versenyt.
10/3

03

Marslakó a mostohám – Ez az 1988-as vígjáték már-már klasszikusnak mondható, a ’90-es években számolatlanul adta a tv, mert szórakoztató, és az akkori egyik top-téma fura feldolgozása: földönkívüliek mindenhol. Nehéz is értékelni, hiszen önmagát sem veszi komolyan, csupán egy egyszerű, szórakoztató játékfilmnek készült. Annak 30 éve megfelelő volt, ma már azért ez kevéske.
10/3

05

A specialista – Sylvester Stallone, 1994. Robbantásszakértő és kamuzsaru párharc egy mindenkit megkavaró nővel. Tipikus akciófilmsztori, a főszereplők tipikus bambulós nézésével. Ergya.
10/2

Gyilkos szezon – Egyik pillanatban a balkáni háborúról van szó, a másik pillanatban két fickó hubertusozik, a harmadik pillanatban meg úgy csinálnak, mintha meg akarnák ölni egymást. A végén kiderül, hogy igazából nem is akarták megölni egymást, csak feldolgozatlan feszültség bujkált bennük és örülünk, hogy már nincs a balkánon háború. Juhúú. Ha nem Robert de Niro és John Travolta lenne a két főszereplő, a filmet semmi nem mentené meg. Így talán egyszer nézhető. Talán.
10/2

02

A sötétség határán – Mel Gibson kínlódása, hogy kiderítse, miért halt meg a lánya. Igaz, ha 2 perccel később ölik meg, már a film első jelentéből kiderült volna minden és egyből a fináléra ugorhattunk volna. Így eltelt másfél óra szinte a semmivel. Amiért viszont jár a pirospont, az az apa-lánya kapcsolat megjelenítése: realisztikus, bájos és a végén megható.
10/3

04

Dupla csapda – Remek szereplőgárda, amivel nem sikerült kezdeni semmit. De tényleg. Egy trükkösnek látszódni akaró film, amiben több a visszaemlékezés és az értelmetlen párbeszéd, mint a cselekmény. Ha ebből a listából csak egyetlen filmet választhatsz, amit nem nézel meg, ezt válaszd.
10/2

01

Néma düh – Chuck Norris film 1982-ből. Nem szuperhős, de azért leveri a főgonoszt és ez így van rendjén. Ha egy kicsit többet tudtunk volna meg megőrült embertársunkról és kevesebb logikátlansággal találkozunk, akár még mai szemmel is működőképes filmet láthattunk volna. Így marad a B kategória és a gyenge eresztés.
10/3

07

Na ez lett volna a címben felvázolt nyolcas csomag. Tanulság: nem szabad betegnek lenni, különben be kell érni ilyesmivel. Úgyhogy most gyorsan felgyógyulok.

+1 Nyomorultak (1995) – Első nézésre sokszor zavaros, kesze-kusza és túlságosan mélyre törő filmnek tűnt, mely kiváló adaptációja az eredeti műnek. Mégis, bár sok jelenete kiváló volt, olykor túlságosan is művészi jeleneteivel zavarossá tette azt is, amit amúgy felesleges volt (pl. ugyanaz a színész az apa és fia). Túldramatizált alkotás, melyben van kraft, csak én voltam hozzá talán kevés. Úgyhogy nem is pontozom. Na jó, de 10/5.

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

Újabb film az IMDb toplistájáról (25.), de ennek magas pontszáma azért ingatag lábakon áll. Tény, a Közönséges bűnözők rendkívül jól összerakott, izgalmas, csavaros noir-krimi, kategóriája egyik legjobbja, de én egyáltalán nem voltam elájulva tőle.

Ennek egyik oka az lehet, hogy a film tökéletes alany arra, hogy megvizsgáljuk: értesz-e “filmi nyelven” és mennyire jó megfigyelő vagy. Ugyanis a csavar, Keyser Soze felismerése nem tűnt túl nehéznek már azelőtt (!) hogy a neve egyáltalán elhangzott volna. Számos apróbb-nagyobb utalás, szándékos vagy véletlen esemény ugyanoda mutat és ez a végére be is igazolódik.

Ami miatt mégis újranézős a Közönséges bűnözők, az az, hogy a végén gyakorlatilag a film 80%-a megkérdőjeleződik. Mármint az, hogy akkor pontosan ki miért és hogy cselekedett és milyen indítékokkal tették mindezt. Ezáltal pedig Keyser Soze is jelentősen átértékelődik és máris adunk egy annál sokkal nagyobb pofont, minthogy kiderül, kicsoda-is ő. És az mindig zseniális rendezői húzás, ha képes úgy megalkotni egy filmet, hogy újranézve totál más értelmet kap minden… Szóval a Közönséges bűnözők jó krimi, izgalmas, pörgős, fantasztikus alakításokkal, de azért kicsit túlértékelt.

Értékelésem: 10/7

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Akár a Trónok harca elődjének is tekinthetnénk a Rettenthetetlent korát meghazudtoló brutalitása miatt, mégis szégyenteljes az összehasonlítás az összhatást tekintve. Ugyanis hiába az 5 Oscar, hiába a (máskülönben a történelmi kor idejében akkor még ilyen formán nem is létező) hazafiasságot ránk erőltető, az érzelmi manipulációt sem megvető film epikus mivolta, számos olyan további hibát felmutat, mely így 20 év távlatából már túlságosan is zavaró.

Itt vannak például a túljátszott karakterek – mintha valami középkori szappanoperába jutottunk volna. Aztán a hol epikusan lassú (komolyan 3 órát kell erre az egészre szánni?), hol epikusan ismétlődő (szomorúság-szerelem-harc-szomorúság-szerelem-harc-szomorúság-szerelem-harc-szomorúság) események okoznak nem túl sok gyönyört. Az önmagát nem túlzottan komolyan vevő jelenetekről nem is beszélve (ugrálás az üresen álló, csupa díszlet kunyhó tetején, istenhez beszélő félőrült, fenékmutogatás, stb.). A második szerelmi szál pedig nem csak erőltetett, de szörnyen giccses is, ahogyan a kivégzésre is hasonló jelzők illenének leginkább.

Miközben nem vitatom el a film érdemeit sem, hiszen a zene fantasztikus, a történelem e szelete kiváló választás, a képi világra és a vágásra pedig tényleg nem lehet egy szavunk sem. Mégsem nyújt többet egy túlsztárolt kalandfilmnél, melyről úgy bűzlik az amerikai felsőbbrendűségérzet, mint halszendvicsből a tonhalfilé.

Értékelésem: 10/5

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

“Bújj be! – mondta nekem, s én vágyakozó kíváncsisággal tekintettem be e fejbe, mely olyan borzadályokat szült, amit ép ésszel felfogni képtelenség. A komor sötétség mélyén, amikor már a képzelet által valaha megteremtett legpusztítóbb rémségeken is túljutottam, nem találtam semmit. És ettől csak még inkább azt éreztem: elvesztem, ez itt a vég. Vissza nem fordulhattam, belső énem pedig tovább súgta: – Gyere, gyere csak beljebb! Én pedig csak mentem és mentem bele a semmibe. Végtelennek tűnő idő múlva zihálva, a fájdalomtól elgyötörten rogytam össze. Ekkor láttam meg, miért hívott annyira az a hang: ott álltam magam előtt. Megdöbbentő volt saját magam, a valóság viszontlátása, ott benn, ebben a szűk kis fekete lyukban. És ott, abban a pillanatban nem tudtam eldönteni: önmagam viszontlátásának most örülnöm kellene, vagy inkább Az őrület torkában elfeledni mindazt a rosszat, melyet a realitás talaján valaha is véghez viszek…” /Részlet a camera-obscura-csibu blog “Az őrület torkában” c. mű bejegyzéséből, melynek alcíme: Mert a dolgok úgyis mindig visszatalálnak önmagukba./

A belső gondolatokon túl eme horrornak a megléte ma már viszonylag feledésbe merült, megvalósítása pedig idejétmúlt. Mondanivalója azonban örök. Ez utóbbi és a színészi játék kiválóan lejön, az utalások más művekre jól működnek, az őrültség érzete pedig fergeteges – de mai szemmel nézve mégis fárasztó és nehézkes.

Értékelésem: 10/5

10/3 - Nem ajánlott, Camera Obscura

A ‘90-es évek nagy amerikai divatja volt minél több alkotásban megörökíteni a denevérember történeteit. Az 1995-ös Mindörökké Batman is e célból készült. A film egyetlen pozitívuma, hátránya is egyben. Olyan színészorgiát láthatunk (Nicole Kidman, Jim Carrey, Tommy Lee Jones, Chris O’Donnell, Drew Barrymore, Val Kilmer), ami teljes ripacskodásba csap át. A két órás alkotás mindennek nevezhető, csak nem élvezhető, logikus műnek. A szövegek idegesítőek, a képi világ rendkívül kusza (’30-as évek feeling ’70-es évekbeli öltözékkel, ’90-es évekbeli technológiával), az alkalmazott színek, jelmezek miatt pedig úgy tűnik, mintha egy oviscsoport tervezte volna. A cselekményeket kiváltó indítékról már nem is beszélek, ezek ugyanis teljességgel hiányoztak. (A kedvencem az volt, amikor végre elkapják Batmant, akit mindenáron meg akarnak ölni, de életben hagyják, hogy tanuljon a hibáiból és majd a következő alkalommal öljék meg.)

El tudom képzelni, hogy húsz éve izgalmas és látványos volt, de ma ez már jóval inkább gyerekes és szánalmas, mint értékes produkció.

Értékelésem: 10/3

10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

1995-ben gondoltak egyet és a gyermeki fantáziát felhasználva megalkották a Jumanji-t. Robin Williams segédletével egy ütős kis családi kalandfilm közepébe csöppenünk, melyben egy társasjáték életre kel és az abban történt események valóban megtörténnek. Felnőttként kevéssé, gyerekként nagyon félelmetes és izgalmas, végig pörgős filmecske ez. De ebben legalább még megtalálhatóak azok a tanulságok és alapvető emberi értékek, melyeket oly sokszor nélkülöznek a mai játékfilmek…

t13

Ha pedig valaki kedvet érez, hogy legalább egy kicsit átélje a film izgalmait, javaslok neki egy kis szerepjátékot – no meg az elmúlt 20 évben számtalan értékes társasjáték is született. Szóval ha minderről a Gazdálkodj okosan,a  Monopoly, meg a Rizikó jutott eszedbe, akkor irány a társasjátékos blogom, mert bizony azok már csak öreg csotrogányok… www.huzopakli.blog.hu (igen, ez itt az önreklám helye, bocsi).

Értékelésem: 10/7