10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Az Idétlen időkig nálam mindig is azon a listán lesz, amin a túlsztárolt filmek vannak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne. Sőt, ez a kelekótya vígjáték abszolút nézhető, vicces, szórakoztató. Mégis, annyira frusztráló ez az egész önmagát ismétlő nap, hogy én nem tudom élvezni. Ahhoz túlságosan rózsaszín, ahhoz túlságosan elvont. Az üzenet egyértelmű és szuper; de jobban belegondolva, a főhős a sikerét nem is önmagától szerezte meg; nem azzal lett sikeres, hogy önmagát adta. Csak annak köszönhető, hogy megváltozott az élete, hogy ideje volt mindarra, amire amúgy a munka és család mellett nem igazán: irodalom, nyelvészet, zongorázás, jégszobrászat, stb.

c3

A szereplők amúgy jók (bár engem Bill Murray itt kifejezetten irritál), a felvetés is jó és tényleg egy jól összerakott móka az egész. Valahogy nekem mégis olyan szürke marad; sokadik megnézése után is…

Értékelésem: 10/6

10/5 - Átlagos, 10/6 - Jó alkotás, Game Obscura

A Solo játékot úgy vélem, sokan ismeritek. Az elmúlt két évtized kihagyhatatlan kelléke volt a nyári táborozások, a haverokkal eltöltött esték során és még most is sokszor látom mamáját, az Uno-t előkerülni itt-ott. Emlékszem, milyen mély, már-már mámoros koncentrációban figyeltük, vajon 9-es lapot rakott-e ki játékostársunk és jót nevettünk amint tenyerek csapódtak a kártyára – boldogtalanná téve a leggyorsabb játékost (hiszen mindenki az ő kezére csapott), no meg a leglassabbat (őt meg a játékszabály büntette). Egy alkalommal több, mint 25-en játszottuk egy asztal körül több paklit összekeverve… Talán az egyetlen olyan játékok voltak, ahol nem is igazán számított ki nyer, a játékélmény mindenért kárpótolt minket. És bár mai szemmel, a stratégiadús, minimalizált szerencsefaktorú “eurogém”-ek és a hangulatos, csodás estéket adó “ameritress”-ek korában nem érzek nagy késztetést rá, hogy ismét elővegyem őket, mégis jó visszagondolni a régi időkre és talán nem véletlenül népszerű kártyajátékok még ma is. De ma nem ezekről a játékokról lesz szó. 🙂

Olvasd tovább!

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

A dinoszauruszok világa rendkívüli erővel bír, szabadjára engedi fantáziánkat, hiszen ezek valóban létezhettek, nem csupán mesebeli világok hősei. A Jurassic Park pedig nem tesz mást, mint bemutatja, mi lenne, ha újraalkothatnánk őket. A ‘93-as klasszikus hihetetlen technológiával és mondanivalóval bír, még mindig megállja a helyét és lebilincselő módon mutatja be egy dínópark felemelkedését, és bukását.

Maga a film egy érdekes átmenetet képez a ’90-es évek boldog-kedves-mosolygós családi filmjei és a ’80-as évek menekülős horrorai között. Bár itt horrorról nem beszélhetünk (még akkor sem, ha halálesetekre bizony számítani kell), mégis félelmetes, főleg a film tetőpontja, mely érdekes módon nem a T-Rexre, hanem a Velociraptorra hegyezi a hangsúlyt. E műfaji keveredés ellenére mégis jó filmet látunk, mert a rendezők tudták, hol van a határ, a “nehezebb részek” után pedig hagytak megnyugodni, szusszanni egyet.

Bár a film igen komoly választ ad arra, hogy az emberek igenis hagyják békén a természet erőit és ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot – de azért nem titok, ha bevalljuk: mi is szívesen elmennénk egy ilyen “állatkertbe”!

Értékelésem: 10/8