10/7 - Élvezetes, Camera Obscura

A Twin Peaks 2. évada csak részben követte azt, amit az elsőből megszoktunk. A fura karakterek, a vicces-morbid-mitikus-véres jelenetek ugyanúgy váltották egymást, de az egész mintha sokkal elborultabb lett volna. Annyira nehéz volt követni a mellékszálakat, ami a fő eseményvonalra is negatívan hatott. Számos felesleges jelenetet szőttek az értelmezhetetlennek tűnő képsorok közé.

A barlang keresése ettől függetlenül izgalmas, és kellően kellemes volt, a seriff és a kisváros annyira erős egyveleget alkotott, ami nem véletlenül emelte az egész sorozatot időszaka egyik legerőteljesebb művévé. Be kell vallanom, ha csak a második évadot vizsgálom, az 5-ös 6-os osztályzat között döntenék. Azonban olyan remekül folytatta az előző évadot és olyan hihetetlenül erőteljes, filmtörténeti és filmművészeti értelemben is zseniális képsorokat hozott össze az utolsó részben, amely miatt megérték azok a részek is, melyek némiképp kínlódásnak tűnhettek.

Katartikus élmény volt! 10/7

10/3 - Nem ajánlott, Camera Obscura

Hollywoodi ripacskodás a 90-es évek tipikus akcióvígjátékainak sorában. Idegesítő, már-már tv-show szerű poénokkal, melyeknek az aktuálisan látott eseményhez semmi köze, csak azt a célt szolgálja, hogy teli szájjal röhögjünk. Az aranykészítés és Leonardo fennmaradt műveinek ellopása ugyanis mintha teljesen másodlagos lenne. A teli szájjal röhögés helyett pedig így csak a fejünk fájdul meg az ostobaságok tárházától. Hudson Hawk – Egy mestertolvaj aranyat ér: agyleépítésre felkészülni.

Értékelésem: 10/3

10/5 - Átlagos, 10/6 - Jó alkotás, Game Obscura

A Solo játékot úgy vélem, sokan ismeritek. Az elmúlt két évtized kihagyhatatlan kelléke volt a nyári táborozások, a haverokkal eltöltött esték során és még most is sokszor látom mamáját, az Uno-t előkerülni itt-ott. Emlékszem, milyen mély, már-már mámoros koncentrációban figyeltük, vajon 9-es lapot rakott-e ki játékostársunk és jót nevettünk amint tenyerek csapódtak a kártyára – boldogtalanná téve a leggyorsabb játékost (hiszen mindenki az ő kezére csapott), no meg a leglassabbat (őt meg a játékszabály büntette). Egy alkalommal több, mint 25-en játszottuk egy asztal körül több paklit összekeverve… Talán az egyetlen olyan játékok voltak, ahol nem is igazán számított ki nyer, a játékélmény mindenért kárpótolt minket. És bár mai szemmel, a stratégiadús, minimalizált szerencsefaktorú “eurogém”-ek és a hangulatos, csodás estéket adó “ameritress”-ek korában nem érzek nagy késztetést rá, hogy ismét elővegyem őket, mégis jó visszagondolni a régi időkre és talán nem véletlenül népszerű kártyajátékok még ma is. De ma nem ezekről a játékokról lesz szó. 🙂

Olvasd tovább!

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Robin Hood, a tolvajok fejedelme. Emlékszem, gyerekként többször láttam a televíziónak nevezett dobozban, de valahogy akkortájt sem nyűgözött le igazán. A neves színészgárda itt szerintem egyáltalán nem mutatta meg mire is képes. A bíró túljátszotta a szerepét, a karakterekről pedig első ránézésre lerítt: kell-e majd szeretnünk, vagy sem. Komoly mondanivaló és igazi kibontakozás nélkül végül megérkezik a király és azt élteti, aki lázadást szított az egész tartományban. Ki érti ezt?

1tumblr_n8706mIId21sn6gt7o1_1280

A filmzene kritikán felüli. Tényleg nagyon jó. De ezen kívül semmi nem emeli igazán a filmélményt. Persze van itt egy kis kaland, egy kis humor, egy kis akció, egy kis romantika. Mindenből egy kicsi. Zutty, így néz ki egy amerikai-családi-kalandfilm a ‘90-es évek elején.

Értékelésem: 10/5