10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

Bud Spencer és Terence Hill örök. Mi a titkuk? Talán ellentmondást nem tűrő verekedési adottságaik? Esetleg a bűnös tettek végén megbúvó és végül előtörő jószívűség és általános emberi jóság? A nem túl kikarikírozott, de nem is alpári szóvicceik? Esetleg a tipikus szeretlek-is-meg-nem-is érzés egymás iránt? Vagy csak szimplán a legjobbkor voltak a legjobb helyen és mindössze pozitív nosztalgiával tekintünk vissza rájuk?

A válasz nehéz, a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Az viszont tény: a hangeffektekkel és nem tényleges pofonokkal, hanem ügyesen ugrabugráló színészekkel teleaggatott vígjátékaik kedves tréfát űznek különböző korokból és időkből. Egyszerűen tökéletesen betölti azt a szerepkört, amiért megteremtették: szórakoztat. A ma már sok esetben túlzásba vitt tabu témákat hanyagolva képes még 30-40 év után is újat mutatni, más szemszögből megnevettetni, elmosolyítani. És ez hatalmas erénye.

Az ördög jobb és bal keze mindkét részében ezt teszi. A postakocsirablós vadnyugaton mindaz megvan, ami nekik kell: nem is sokat vacakolnak egy jó pofonért. A film végi bunyóorgia tökéletes feszültséglevezető – és ehhez nem kell vér, nem kell halál, nem kell vörösen izzó szem. Csak néhány kijózanító pofon. Talán a mai társadalomból pont ez hiányzik…

Értékelésem: 10/8