10/9 - Egyszerűen zseniális, Camera Obscura

Ha van olyan film, amelynek címét többen hallották, mint amennyien látták, akkor A Jó, a Rossz és a Csúf méltán indulhat e képzeletbeli címért. Vagy csak magamból indulok ki? Mindenesetre most pótoltam hiányosságom és egy remek kis este kerekedett a dologból.

Merthogy ez az olasz-spanyol-NSZK (!) western (komolyan, olyan érzésem van, mintha mi magyarok készítenénk egy filmet az óceánjárókról, vagy a Föld legnagyobb hegységeinek meghódításáról) olyan körültekintően és alázatosan nyúl az amerikai polgárháborúhoz, miközben egy klasszikus kalandfilm élvezeti értékének kétszeresét nyújtja, hogy méltán tartják a téma egyik legragyogóbb alkotásának. Ugyanis a Jó, a Rossz és a Csúf csupán három szereplő, akiknek sorsa összegabalyodik, miközben körülöttük dúl a harc. És hiába mesések olykor a körülmények, az emberi természet hol kedélyes, hol alantas, hol ironikus, hol morbid, hol könyörületes, hol önző mivoltát kreatívan, okosan, ötletesen és magával ragadóan mutatja be. Hiába a sok lassú járat, hiába a néhol mismásolt karakterizáció, hiába a “szép befejezés”, ez a film biztosan megmozgatja még az olyan magamfélék emócióit is, akit egyébként sem az amerikai polgárháború, sem az amerikai aranyláz, vagy a vadnyugat nem különösebben vonz.

Mert a Jó, a Rossz és a Csúf lehet, hogy nem is igazán három szereplőről szól, hanem sokkal inkább a film önreflexiója saját magáról, sőt, tovább megyek, magáról az emberi életről! Mely egyszerre jó, rossz és csúf.

Értékelésem: 10/9