School Obscura

Két alföldi túra után jöjjön egy igazi MTB kihívás, az ország egyik legkedveltebb túra- és kerékpáros hegységében, a Bükkben. Ketten határoztuk el magunkat, hogy a pénteki napon kihajtjuk magunkból, ami bennünk van, és meg kell valljam, ha előre tudom, hogy ekkora a szintkülönbség, kétszer is meggondolom, hogy nekivágjak-e.

Olvasd tovább!

School Obscura

Szirmai Gergő az ATV vendége volt, ez pedig tökéletes alkalmat teremtett rá, hogy megmutassam, hogyan gyártanak a tv-csatornák szemetet, hogyan veszik figyelembe a tv csatornák saját vendégeiket és nézőiket egyaránt.

School Obscura

Lehet ez lesz az első és egyben utolsó túrabeszámolóm. Nem mintha nem akarnék több ilyet írni, de ki tudja, milyen túrákon járok majd, no és persze lesz-e hozzá elég digitális pennám és lelkesedésem, hogy megírjam az élményeket, tapasztalatokat. Az viszont biztos, hogy bő lére ereszteni nem akarom. Célom, hogy alternatív túraútvonalakat ajánljak, vagy éppen elkerülésre javasoljak. Lássuk az elsőt!

Olvasd tovább!

School Obscura

IKT eszközök így, innováció úgy, 2017-ben pedig még mindig nem jutottunk el odáig, hogy az oktatás kihasználja a digitális világot, a mobiltelefonokat, az internetet, a multimédiát és sorolhatnám. Megdöbbennénk, hogy az elképesztő összegekért beszerzett okostáblákat milyen százalékban használják a tanárok arra, amire kitalálták őket (nem, az okostáblát alapjáraton nem arra használjuk, hogy prezentációt, meg filmet vetítsünk rá). Megdöbbennénk, ha a pedagógusokkal készíttetnénk egy országos informatikai tudásmérőt, pedig az elmúlt években a legtöbben elég komoly portfóliót kellett összeállítsanak (ami persze alapkövetelmény).

A mai gondolatsoromnak ez csak bevezetője, és csak a külső látszata. Ugyanis az ezekre való fókuszálás és merengés jelentős veszteséget okoz: már megint nem a diák van a középpontban. Mert nyilván fontos, hogy beszéljünk az okoseszközökről, ezek bevonásáról az oktatásba, de még ha ezt el is érjük, nem fogunk egyről a kettőre jutni. Éppen az okostáblák a legjobb példái ennek. Vagy az előtte istenített CD-s tankönyveknek. Vagy az azelőtti szuper videókazettás anyagoknak, vagy az azelőtti mikrofilmeknek… de már biztos értitek, hová szeretnék kilyukadni.

Olvasd tovább!

School Obscura

És rúgjunk még beléjük párszor. Annyira fájdalmas látnom, egyesek mennyire szűklátókörűen értelmezik azt, mit jelent tanítani. Mit jelent diákokkal, gyerekekkel, kamaszokkal, fiatalokkal, tudásvágyókkal vagy épp alulmotivált “mindenbebeleszarok alakokkal” együtt tölteni 45 perceket. Elképesztően sok, magát pedagógusként aposztrofáló “tanár” van a pályán, akik képtelenek megérteni, hogyan működnek a tanítványaik, hogyan működik a világ és hogyan lehet KÖZÖS értéket teremteni. Már sokszor ott elakadnak, ha azt mondom, hogy az összes diákom értékes és érdemes a figyelemre, a törődésre, a jó szóra. Az. Összes. Érdemes. Rá.

111

Olvasd tovább!

School Obscura

A programozás magasiskolája

Az alábbi képeket leginkább csak azok érthetik, akik egy kicsit is foglalkoznak programozással – például a diákjaim. A képek magyarázatához nem fűznék kommentárt, annak vicces, aki tudja is, miről van szó, de a képek szövegét lefordítom. Szóval a programozás miről is szól:

2b8717e385f04061c8b6b78cd4c663c7

A bújócska bajnoka 1958 óta: ;

31

99 pici kódhiba.
99 pici kódhiba.
Egy megoldva, majd frissítve.

127 pici kódhiba…

32

Nem működik… de mitől?

Működik… de mitől?

tumblr_n8hgtmhpjh1s4oyt0o1_500

Az érzés, amikor működik a kódom…

School Obscura

9 fő probléma a mobil pedagógiai felhasználásakor

A mai magyar oktatási rendszert (ha ennek nevezhető egyáltalán) egyre több irányból támadják – nem ok nélkül. Az elmúlt hetekben a mobiltelefonok kérdésköre merült fel számos médiumban (2016-ban durva, hogy még mindig ez a téma, és az eltelt 10 évben kvázi asztal alá volt söpörve és valószínűleg ez most is így lesz). Ezzel kapcsolatban fogalmazódtak meg bennem az alábbi sorok, melyet most itt is leközlök.

phone2

Amikor a mobiltelefonok tanórába történő bevonásának elmaradását nehezményezzük, kérdések sokasága merül fel, melyre a jelenlegi oktatásban nagyon nehéz válaszolni (az nyilván probléma, hogy még a válaszadást és az azon való töprengést is inkább kerülni akarjuk/akarják, és a szőnyeg alá söprés sosem megoldás, csak a probléma későbbi fokozottabb megjelenése köszönhető neki). Azért nehéz válaszolni, mert a kérdéskör sokrétű, bármilyen központi döntés valamely réteget nehéz helyzetbe hozna – azt pedig nem várhatjuk el, hogy minden oktatásban résztvevőnek kétévente készüléket adjon az állam, még ha ez olyan jól is hangzik. A kérdések, melyek útját állják a modern világnak és talán más, hasonló oktatásügyi fejlődéssel is behelyettesíthetőek:

1) Mi a helyzet az általános- és középiskolásokkal? Kell-e köztük e téren különbséget tenni (értsd: mobilhasználat iskolában: mely korosztálynak szabad, mely esetén ítéljük kártékonynak).
2) Ha kell különbséget tenni, akkor melyik az az osztály, ahol már engedett, vagy ahol még elvétellel szabályozott mindez?
3) Rendben, emeljük be a tanítási folyamatba a mobilokat, de minden jelenlegi pedagógus képes lenne erre? A 692. feladatként most már a mobiltelefonok világában is legyen képes elhelyezkedni mondjuk egy középkorú történelemtanár?
4) Rendben, hogy emeljük be a tanításba, de van bármilyen segédanyag, megfelelő, ingyenes és mindenki által elérhető applikáció, aminek használata hosszútávon is segíti a tanítási folyamatot? Ha van is, ez vajon minden tantárgy kapcsán, minden tananyaggal kapcsolatban elérhető?
5) Mit tehetünk akkor, ha a diák olyankor is a telefonján babrál, amikor épp nem ez lenne a feladata, vagy ha a feladat helyett más applikációt használ?
6) Megengedhető, hogy mobilba jegyzeteljen órán (szerintem a kérdések közül ez a legégetőbb)?
7) Rendben, hogy emeljük be a tanítási folyamatba az okoseszközök használatát, de mi van akkor, ha egyes diákoknak nincs telefonja szülői kérés, vagy anyagi helyzet miatt? Az emiatt így is kritikákat kapó diákot még inkább letaszítjuk a kiközösítés talajára?
8) Rendben, hogy emeljük be, de mi van azzal, hogy egyes diáknak fapados készüléke van, az egyiknek Android, a másiknak Apple termék áll rendelkezésére; az egyiknek van mobilnete, a másiknak nincs? Ismét üzenjük azt, hogy akinek van pénze az többet elér az életben? (No és a pedagógus készüléke?)
9) Vajon mennyire csak ideig-óráig tart az így szerzett lendület?

Nyilván könnyű külsősként dobálózni azzal, hogy XXI. század és modern világ. Kreatív, innovatív, aktív informatikatanárnak tartom magam, eléggé liberális szemlélettel (nálam szabad mobilozni órán bizonyos feltételek betartásával, és nagyon gyakran olyan példákon és feladatokon szemléltetek, melyek a modern eszközökhöz köthetőek), de a jelenlegi oktatási rendszerben nem ez a legfontosabb szempont és nem ad-hoc bekiabálásokra van szükség ahhoz, hogy pozitív irányba tolódjon minden.

Amíg az iskoláinkban tanuló diákok 2/3-a céltalanul bolyong és kilátástalannak érzi az életet, az iskolát egy olyan fárasztó nyűgnek tartja, ahol 6-7-kor kel, hogy kifacsarva hazaérjen délután 4-5 óra között, amíg az átadandó tananyag 60-80%-a száraz tényközlés és nem a gondolkodásra, hanem csupán a tárgyi tudásra összpontosít, amíg a buktatási ráta alacsonyan tartása miatt nem érzik a súlyát a tanulók az iskolának, amíg a családok többsége azt várja az iskolától, hogy megnevelje a gyermekét (miközben persze minden nevelési szándékú eszközt kivesz a kezéből), addig elmondható: a mobilhasználat és annak szabályozása eltörpül az igazi problémák mellett. Amíg nem a diák van a középpontban, hanem minden más, addig vakvágányon vagyunk – és a mi gyermekeink fogják megenni a levét, hiszen mi tesszük őket azzá, akik…

School Obscura

Depresszív kultúra
Nem vagyok kultúraellenes és szeretek magyar lenni, vallom, hogy minden nemzet számára érték saját kultúrája és minden állampolgár egyéni felelőssége ennek továbbadása és továbbörökítése. Úgyhogy igazán magam sem tudom miért törtek rám az alábbi gondolatok, de ha már megtörtént, leírtam. Jól tettem?
Ha alaposan megfigyeljük, a kultúra végül is a társadalom által önkéntelenülaz egyénre gyakorolt kényszerítő hatása. A kultúra megszabja, hogyan és mit étkezz, mikor kelj fel, milyen családi kapcsolatokkal rendelkezz, milyen hagyományokat ápolj, milyen nézeteket, vallási előirányzatokat fogadj el, hogyan viszonyulj embertársaidhoz, hogyan fejezd ki örömöd, bánatod. Minden mozzanatunkban jelen van, amitől – bár a felszínen úgy tűnik, hogy eltérhetünk – sosem szabadulhatunk meg igazán. Ez pedig kikerülhetetlen, visszautasíthatatlan “adomány”. Az a fajta örökölt teher, aminek egy részét külső szemmel nézve talán sosem szerettük volna örökül kapni. De tovább kell vinnünk, mert benne van vérünkben, viselkedési formáinkban, reakcióinkban, előre tervezett, vagy akár ösztönös tetteinkben.
Nem ítélem el, nem gondolom, hogy a kultúra rossz dolog, sőt! Ez teszi lehetővé a valahová tartozás érzetét, a nemzethez való tartozást, a hazaszeretetet, azt, hogy valamiféle rendszer legyen életünkben  – és akárhogy is ítéljük meg akár a saját, akár mások kultúráját, ezek működőképes rendszerek. Mégis ez idegenít el minket egymástól, és ami a legszomorúbb: olykor ez idegenít el saját magunktól is, hisz olyan elvárásokat támaszt felénk egy láthatatlan erő, melynek megfelelni csak integrálódással, elfogadással és e külső erő hatásának magasabb rendűként való megítélésével lehet.

A kultúrára szükség van, de korlátok közé szorít egy olyan egyént, mely jóval többre hivatott, minthogy saját kultúrája rabságában éljen. Ilyen alapon pedig még az az illúzió is megkérdőjeleződik, hogy vajon kellően szabadok vagyunk-e, érezhetjük-e magunkat teljesen fellélegezve valaha is? Épp a kultúra lenne az, ami megfolyt minket?

School Obscura

Fejlesztés vagy gyakoroltatás

A tegnapi nap folyamán egy sportesemény alkalmából vert szöget a fejembe a gondolat: vajon mi számít fejlesztésnek? A sok-sok kompetencia meg dokumentáció közötti dagályos útvesztőben is olyan szépen hangzik a “fejlesztő pedagógia”, ami, ha betölti igazi szerepét, valóban rendkívül értékes tanítói munka. A mai, némileg költői kérdésem így hangzik: vajon nem nevezzük-e sokszor fejlesztő pedagógiának azt, amikor a diákjainkat, tanulóinkat csupán gyakoroltatjuk?

Végezd el újból meg újból ezt meg ezt a gyakorlatot. Írd le helyesen 10-szer, hogy gólya, és akkor majdcsak megmarad, hogy a gólya “ellipszilonos jé”. Üsd le azt meg azt a billentyűt százszor egymás után. Végezz el 20 felülést. Számold ki, hogy mennyi 10+5, 6+3 és 9+4. Programozd le, hogy, ha “x” ennyi és “y” annyi, akkor hogyan változik a “z”. Kiadjuk a feladatot, jó esetben elmagyarázzuk, hogy így meg így kell megcsinálni, aztán figyeljük, hogy ki az, aki elsőre, másodjára igen, vagy huszadjára sem képes végrehajtani a feladatot. Aztán osztályozunk és jöhet a következő témakör, a következő feladat.

Félreértés ne essék, NEM a gyakoroltatás ellen vagyok. Az egyik legfontosabb feladata az lenne mindenkinek, aki tudását erősítené: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. De vajon elegendő-e pedagógusként az előbb felvázolt eseménysort megtennem óráról órára? Én úgy vélem, ha FEJLESZTŐ pedagógiáról beszélünk, akkor ez édeskevés. A fejlesztésnek folyamatosnak, állandónak kell lennie. Észlelnem kell, hol a hiba? Hol akad meg a diák? Hol van az a pont, ami miatt nem képes megfelelően végrehajtani a feladatait? Ehhez pedig differenciálás, egyéni odafigyelés, egyéni tanácsadás szükséges. Alapos, a tanulás teljes folyamatát átlátó és átadni képes, felkészült pedagógusra van szükség. Aki képes meglátni, hogy miért akad el a diák, mi az, ami nehézséget okoz, és ezeket a nehézségeket hogyan tudná kiküszöbölni, átlépni és sikerélményt adni. Talán ez lenne a legfontosabb feladatunk.

Csibu

Megjegyzés: az írás egyéni gondolatokat tükröz, nem dolgozza fel a téma szakirodalmát és nem is kíván szakirodalomként funkcionálni. Csupán az elgondolkodtatás a célja.