10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Húúú. Itt ez az Amerikai pasztorál, amely egyszerre felkavaró dráma és történetelbeszélési zsákutca. Nagyon sok hibája van, de a dramaturgia mégis átjön rajta. Mintha rosszul mesélnének el egy viccet, a csattanón viszont így is jót mulatnál. Itt viszont nincs mulatság, csak a szülő-gyermek kapcsolat megindítóan tragikus kifejtése. Az viszont eszméletlen jól működik. Mindenféle hókuszpókusz meg erőltetés meg propaganda nélkül, működik. Kérdéseket vet fel elengedésről, ragaszkodásról, az életről, a kapcsolatainkról, a családról. Nagyon jó kérdéseket.

Egy filmklub tökéletes mintapéldánya Ewan McGregor filmje, szerteágazó módon elemezhető és kibeszélhető. A nagyvásznat viszont nem bírja el, ahhoz túlságosan lassú és nem adja alánk a lovat. Csak akkor láthatunk bele a lélekbe, ha kitartóak vagyunk. De ha fogékonyak vagyunk a témára, megéri kitartónak lenni.

10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A hosszú éveket felölelő, összetett történetet elmesélő epikus kalandokat elmesélni talán a legnehezebb. Végig fenn kell tartani a néző figyelmét, a kontextust folyamatosan jól kell átadni, törekedve a közérthetőségre, de arra is, hogy ne legyen túlmagyarázva. Megfelelő iramot kell tartani, beiktatva drámai elemeket és fordulatokat. A Himmler agyát Heydrichnek hívják, azaz a HHhH olyan erőszakosan ragaszkodik az ilyen története elmeséléséhez, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.

Két nagy szakaszra bontható a történet. Az elsőben Himmler SS-vezetővé való alakulásának útját ismerjük meg, rendkívül felszínesen (-1 pont). A második részben váratlanul megjelenik pár cseh, meg szlovák figura, akikhez egyáltalán nem kötődünk, hiszen eddig Himmler foglalkoztatott minket, és az ő nézőpontjába helyezkedtünk (-1 pont). Már pedig gyorsan kiderül, hogy kötődnünk kellene hozzájuk, mert meg akarják ölni Himmlert. A merénylet megtervezése, végrehajtása és annak következményei olyan ritmustalanul követik egymást, ami miatt veszít a mesélő a meséjével elérni kívánt hatásból (-1 pont). A dráma jelen van, hiszen tömeggyilkolások, kivégzések és öngyilkosságok egész sorát vonultatja fel az alkotás, de az egyén drámája ne jelenik meg sem Himmler esetén, sem a merénylők esetén. A helyzetet, a német megszállást, az emberéletek kioltását sajnáljuk. Nem Jozefet, vagy Himmlert, vagy Himmlernét, vagy a kisfiút, akitől információt akarnak szerezni. És ez hatalmas melléfogás (-1 pont).

Még ezek együttes jelenléte is jó, nézhető filmet indukál, de újabb kuszaság, hogy a történeti hűséget látszólag szeretné fenntartani, azonban erre nem képes. Nem csak kihagy, meg is változtat bizonyos eseményeket, szereplőket, így pedig önmagát értékeli le. Hiszen ha nem szórakoztat, nem okoz dramaturgiai hatást, ha nem von be és történelmileg nem érzem hitelesnek, akkor a végére a jó alapanyagból csak olyan részek maradnak, amik nem alkotnak igazi elegyet. Nos, ez lett a 2017-es év nácikkal foglalkozó filmjéből. Aki nem hiszi, járjon utána.

10/5

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

Van az a pillanat, amikor azt hiszed, valami már nem fokozható tovább, de még egy lapáttal rátesznek és még egy lapáttal rátesznek. És még egy lapáttal rátesznek. Meg még eggyel. Ja és egy újabb lapáttal rátesznek. És ha nem lenne elég az eddigiekből, természetesen még egy lapáttal rátesznek. És egyik pillanatban ez még tök jó dolognak tűnik, mert megy tovább, mert nincs leállás, de másik pillanatban már kínlódás (“Hányszor lehet, elénekelni, büntetlenül egy refréééént…”). Mielőtt tovább folytatom, tegyünk rá még egy lapáttal. Ha ez meg van és még azért még egy lapáttal ráteszünk a biztonság kedvéért, akkor ezt a lapátolást érthetjük egyrészt az egész AHS (American Horror Story) világra, akik képtelenek leállni, vagy minőséget becsempészni az újabb évadokba. No meg érthetjük magára a 6. évadra, a Roanoke-ra. Lapátoljunk tovább.

Olvasd tovább!

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Az American Horror Story 4. évadáról még nem írtam, hát most pótolom. Az évad jól illeszkedik a sorozatba, a történet érdekesnek tűnik, de nem igazán izgalmas. A cirkuszi rémségek embersége érdekes gondolat, de nem bír el egy évadot. A szereplők rendben vannak, a 3. évadnál nézhetőbb, de nem lépi át igazán az ingerküszöbömet, sőt, még az is felvetődik bennem, hogy egyáltalán horrornak tekintsem-e.

Az egyetlen pozitívum, a felcsendülő dalok, dallamok, énekek, ebben kimagaslik ez az évad – amit azonban nem a dallamokért és dalokért akarnánk nézni, szóval 10/4.

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Ahogyan nem lett jó a G.I. Joe film, úgy nem lett jó a Power Rangers sem. Próbálják ezeket a 20-25 éves animációs meséket egész estés filmmé kovácsolni, bízva benne, hogy az akkori gyerekek majd szívesen nosztalgiáznak velük egyet. De közben elfelejtik, hogy az akkori gyerekek már felnőttek és nem elég annyi, hogy 5 tini talál 5 követ, bejut egy űrhajóba, majd együttes erővel leigáz egy aranymániás nőt. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor 10-20 éve elfeledett tárgyakat találtok egy dobozban. Beleolvastok az akkori naplótokba, megnézitek az akkori levelezéseteket, rajzaitokat, és belehelyezkedtek az akkori énetekbe. És azt érzitek, hogy “hűű de gáz voltam”, “hűű, mennyire gyerek voltam”. Nos, a Power Rangers nem ellazít, nem kikapcsol, nem bevonzza a mai gyerekeket, hanem másfél órán át ezt a “szánalmas vagyok” érzést kelti bennünk. Pláne, ha még eszünkbe jut az is, hogy farsangkor power rangersnek öltöztünk… Katasztrófa. 😀

A film ettől függetlenül nézhető, de még a Transformers első pár részének szintjét sem üti meg, ami azért elég komoly kritika.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Sosem volt ilyen közel hozzánk az orwelli világ, mint napjainkban. A megfigyelésről, életünk pillanatainak megosztásáról és a teljes átlátszóságról szól A kör (nem, ez nem a képernyőből kimászó hosszú fekete hajú csajról szóló horror). Amellett, hogy az operatőri és vágási hibák fájdalmasak, az is kiderül, hogy Emma Watson szemöldöke továbbra is úgy ugrál, mint földrengésnél a szeizmográf; ennél többre viszont nem képes. Az alakítása nem hiteles, ahogyan a többi szereplő is csak műanyag figura egy újrahasznosított vásznon (egyetlen kivétel az elég könnyű szerepet kapó Tom Hanks).

A történet nem eléggé drámai, nem eléggé izgalmas, nem eléggé misztikus és nem eléggé végletes. A karakterek életében bekövetkező változások nevetségesen történnek meg, a naivitás pedig határtalan. Nem véletlen, hogy sem a nézőknek, sem a kritikusnak nem tetszett, amit láttak. Pedig mindennek ellenére nézhető, aktuális problémát dolgoz fel és még értékes gondolatai is vannak. A film egyértelműen azokra a jelenetekre fókuszál, amikor Emma Watson és Tom Hanks a színpadról beszélnek a hallgatósághoz, de elsődlegesen hozzánk, nézőhöz. A kiszólások egyértelműek, az itt elhangzó gondolatok magvasak és nem végletesek. Például amikor a csaj arról beszél, hogy azzal, hogy nem osztotta meg egy bizonyos szép emlékét, sem utólag, sem élőben, azzal másokat megfosztott a pozitív érzelmektől és az ezzel járó tudásról (márpedig a tudáshoz mindenkinek joga van), megdöbbentő. Olyan kérdéseket indít be a film, ami a megosztásokat, a virtuális életet, az állandó online jelenlétünket nem megítéli, csupán bemutatja egy másik oldalról is.

Azonban ezek a fenti jelenetek sem sokat emelnek a film értékelésén. Mesterségesen megkomponáltak, elferdítik a valóságot és olyan állításokkal akarnak levenni minket a lábunkról, amikben ott bujkál a kisördög: “valóban rossz az nekünk, ha minden pillanatunkat bárki láthatja?” Ha erre nem egyértelmű a válaszunk (a film vége nem ezt az irányt mutatja), akkor már most a gépek győztek, pedig még nem is volt idejük fellázadni.

10/4

10/6 - Jó alkotás, Camera Obscura

A Netflix a Bilincsben mellett egy másik kis költségvetésű Stephen King novellát is bevállalt, az 1922-t. Egyetlen főszereplő, de számos karakter. Egyesek egysíkúak, mások árnyaltabbak. Egyesek hihetőbbek, mások még reálisabbak. Jól elemezhető filmes szempontokból, de a csekélyke történet is számos kibeszélhető (és kibeszélendő) jelenetet tartalmaz. Valóban gonosz volt a feleség? Valóban csak ez volt a fiatalok egyetlen lehetősége? Valóban akkor is ez a végkifejlet jött volna el a fiatalok számára, ha a főszereplő a film elején máshogyan dönt?

Az azonban bizonyos, hogy izgalmas képet fest arról: bárminek is beszéljünk az értékéről, azt soha nem csupán önmaga árazza be. A beárazást a körülötte lévő más létező entitások, tárgyak, gondolatok végzik el. Mit ér egy föld az urbanizáció közepén, vagy mit ér ugyanaz a föld a vasútépítés esetén, vagy mit ér ugyanaz a föld család nélkül? Mit ér ez a film híres színész nélkül és mit ér ez a film ilyen egyszerű történettel? Mit ér egyetlen év egy ember életében?

Nagyon is sokat!
10/6

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

Jamie Foxx-ra hárult az a feladat, hogy elvigyen a hátán egy minden elemében hétköznapi akciófilmet, melyben zsaruk szaruk ellen, drogdílerek drogdílerek ellen, beépített ügynökök beépített ügynökök ellen támadnak, hogy megszerezzék a zsákmányt és gazdagok legyenek, vagy épp lebuktassák a drogmaffia prominens személyeit. Hogy mi az Álmatlanság története? Nagyjából pont ez, nyakon öntve kaszinóban meg hotelben rohangászással, random tökmarkolászással, verekedéssel, lövöldözéssel, keménykedéssel. Pont úgy, ahogy az a “Hogyan gyárts átlagos, de nézhető amerikai akciófilmet” könyvben szerepel.

Nincsenek nagy színészi magasságok, vagy történetben drámai mélységek, nincs meghatódás, nincs elérzékenyülés, nincs kínlódás, nincs megdermedés. Csak az üres semmibe bámulás van, mert ebben a filmben bár látszólag történik valami, valójában semmi sem történik benne, csak meresztjük a szemünket. Aki arra vágyik, annak tökéletes lesz.

10/5

10/2 - Katasztrófa, 10/3 - Nem ajánlott, Camera Obscura

A Közöttünk az űr és A setét torony egymást múlta alul a 2017-es legrosszabb tini-sci-fi kategóriában. Így most én is egy bejegyzést szánok nekik. Kezdjük az egyszerűbb falattal, nem mintha bármelyik is olyan könnyű élvezet lenne. A közöttünk az űr egy űrszappanopera két fő vonallal. Az első egy szerelmi szál, ami nem működik, nem szikrázik, a csaj és a srác nem illik össze, nem is szeretik egymást – legalábbis a vásznon az derül ki, hogy jobban rühellik egymást, mint amennyire szeretnék. A második fő vonal a Föld-Mars utazásról és kolonizálásról szól, de olyan blődségekkel, eszetlenségekkel, amit felelőtlenség és naivitás lenne sci-fi-nek nevezni. Eleve az egész film egy ordas nagy kamu, amit a bántóan rózsaszín naplementés tengerpartos záró taktus csak odáig fokoz, hogy a műkönnyeink között várjuk a vége feliratot. Nincs benne semmi szerethető.

A setét torony ellenben legalább elmondhatja magáról, hogy használhatóbb alapanyagból dolgozik. A fantáziavilág eszetlen hülyeségeit ugyanis még mindig könnyebb elnéznem, mint egy ál-sci-fi-t, aminek minden mondata égbekiáltó szarság. Az alapanyag Stephen King regényfolyama, de ebből semmit nem sikerült átemelni, csak egy szerencsétlen gyereket látunk, aki átjut az univerzum középpontjába, hogy ott összeálljon egy keménylegénnyel és szembenézzen egy fickóval, aki valami megmagyarázhatatlan okból el akarja pusztítani a világunkat. A karakterek motivációja ismeretlen, a karakterek felépítése gyenge, a világ amiben játszódik nevetségesen gyenge lábakon áll és az egész olyan mint egy kisiskolás meséje. Talán nálam is többet elmond a filmajánló utolsó sora: “csak Roland lovag és az ő különleges fegyverei akadályozhatják meg a feketébe öltözött világpusztító tervének valóra válását.”

Egyik sem érdemli meg, hogy megnézzétek, talán még a szó is kár rájuk.
Közöttünk az űr: 10/2
A setét torony: 10/3

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

A Stranger Things 2. évada méltó módon folytatta az elsőt. Pedig elképzelni nem tudtam, hogyan lesz lehetséges mindez, hogyan működhet egy ma leforgatott ’80-as évekbeli sorozat. De működik, valami fenomenális módon. A karakterábrázolás 10/10, az új szereplő Bob csúcs, Will végre nem csak eltűnik, Will mama tökösebb mint sok keménylegény, a seriff szerepe még árnyaltabb, a diákok hozzák, amit eddig is láttunk tőlük, egyedül a punk bandás hetedik rész lóg ki a sorból egy kicsit. (Szerintem az egy kísérlet volt arra, mennyire működne a Stranger Things Spin-off évadokkal. Nem, nem működne.)

9 részen keresztül láthatjuk, mi olyan szuper egy sorozatban, miért lehet beleszeretni egy sorozatba és miért képes többet adni, mint egy 90 perces szélesvásznú. Bárcsak minden sorozat követné a példáját. Igazi élmény volt minden perce. Nem akart meglepetést, cliffhangert okozni, mert azt a gyengék fegyverének tartja (SPOILER ALERT FEHÉRREL ÍRVA, ha látni akarod jelöld ki a szöveget: az utolsó részben SENKI nem hal meg. 0 halál. Durva.). Csupán egy történetet szeretett volna elmesélni. Izgalmasan, kalandosan, nagybetűsen. Ezt pedig sikerült neki. A legnagyobb örömünkre!

10/8

Ja, mától demodog-ot kérek majd mindig, hotdog helyett. Az sokkal menőbb.

10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

Valamilyen erős megpróbáltatás, nehéz, már-már elviselhetetlen megrázkódtatás mindannyiunkat ért már. Valami gonoszat, valami furcsát, valami sötét mind hordozunk magunkban, a múltunkból fakadóan. Persze elnyomjuk ezt és bízunk benne, hogy sosem tör a felszínre. Gerald játékában, vagyis a Bilincsben című filmben minden adott ahhoz, hogy megpillantsuk az egyikét ezen sötét eseményeknek. Jó hír az elmélyülni vágyóknak és rossz hír a drámát és erős jeleneteket kerülőknek, hogy itt tényleg elmerülünk abban a bizonyos sötétben. No nem horror, vagy slasher szinten, nem fetrengünk feleslegesen vérben és nem riogatnak minket. Csak megmutatják a csupasz valóságot.

Egy kiszolgáltatott helyzetbe került nő a történet főszereplője, aki a tipikusan átlagos személy karaktere. Kívülről úgy tűnik, minden rendben, sőt, még annál is több. De aztán elkezdenek leperegni a külső alatt rejtőző sötétebb pigmentfoltok. És ez okozza a film varázsát. A napfogyatkozással pedig eljő a teljes sötétség. Hogy mi jön a helyére, az a film végén kiderül, mely le sem tagadhatná Stephen King alkotói munkáját. A témára és a műfajra érzékenyeknek nagyon ajánlott ez az “egyszereplős kamaradráma”. Novella a vásznon, erre találták ki a nagyvásznat!

10/8

10/5 - Átlagos, Camera Obscura

A 2017-es Alibi.com nem szakított az átlagos francia vígjátékok hagyományával. Dobjunk össze pár tökéletlen karaktert, hogy szerencsétlenkedésükön nevessünk egy jót. A szerencsétlenkedéshez itt adva van egy ficsúr, aki a haverjaival alibiket gyárt másoknak. Őt kiegészíti a “bombacsaj”, aki lányos zavarában már olyanokat mond, ami minden első randin megtörténik, pl. “leszophatlak”? Jön egy fickó, aki alibit kér, hogy megcsalhassa feleségét. Hogy a szálak összefussanak, kiderül, hogy a fickó a csaj apja, a ficsúr meg azt hazudja a lánynak, hogy légiutas kísérő. Ebből lesz a francia zutty, amely az elején még cuki, meg kedves, meg aranyos, de a közepétől kezdve rendkívül idegesítő és szánalmas. Ezzel pedig beáll a francia vígjátékok közé. Egyik karakterrel sem tudunk azonosulni, az érzelmeik teljesen nélkülözik az őszinteséget, a valóságtól is elképesztően elrugaszkodott.

Viszont kedves, mert megmutatja a gyarlóságunkat, ami – mint a végén kiderül – akkor is megmarad, ha egyébként belátjuk hibánkat. A megbocsátás persze fontos dolog, én is megbocsátok ennek a filmnek, mert legalább megpróbál minket kikapcsolni – de ha valaki nem francia film mániás, jobban teszi, ha kihagyja.

10/5