Ha van olyan, a szexualitást a maga természetes valójában ábrázoló, nem öncélú és nem ezzel a fegyverrel az eladási listák élére kívánkozó alkotás (vagy legalábbis mentes mindenféle további hátsó szándéktól), akkor az A Nimfomániás I-II. Olyan brutálisan őszinte és megmutató (pedig még nem is a rendezői verziót láttam), amely már önmagában is lefőtt kávévá varázsol pár perc alatt. Azonban itt nem pár percről, hanem 4 kőkemény óráról van szó, ahol a tabuként emlegetett, pornóba illő események, illetve jelenetek folyamatosan tüzelik és a pokolba vagdossák a nézőt. Leszbikusság, szado-mazochizmus, pedofília, egyoldalúság, irodai, hétköznapi jelenetek, párkapcsolati, alkalmi partnerek sokadalma ez, melyek mindegyike tanítani, megismertetni akar. Tanítani, ha már ismered ezt a világot, és bemutatni, megismertetni, más szemlélettel láttatni, ha még nem találkoztál vele a maga valójában.

A nimfomániás személyek már-már kórosan függnek a testi érintkezésektől, az odalentről feltörő vágyaik kielégítéséről és ilyen formán nem különböznek az alkoholistáktól, drogosoktól, vagy akár a facebook-like-függőktől. Az, ahogyan mégis látjuk egy kis leányka nagylánnyá és nővé cseperedését (minden tekintetben), egyszerre taszító és perverzen vonzó. Nehéz is erről a filmről írni. Megbotránkoztató, kemény, és fájdalmas – minden tekintetben.

De az egész nem öncélú. A jelenetek közötti átvezetések, az “átlagos” emberek hétköznapjaival való példák, filozofikus, magas intellektusú beszélgetések talán még mélyebbre visznek minket, mint amit a film valójában megmutat. A testi érzések szintjén túl ugyanis ott az a belső érzék, mely akkor is képes nevetni, amikor a legkomorabb helyzetben valami ironikus történik – és akkor is képes sírni, amikor a felszínen látszólag semmi érdemleges nem történik. Nincs karakterbe helyezkedés, nincs “szurkolás a karakternek” érzés, sőt, az egész alkotás távol áll tőlünk – Lars von Trier mégis közel, rendkívül közel hozott hozzánk egy olyan témát, egy olyan jelenetekkel tarkított életsorsot, melyről nemhogy órákat, napokat, hanem heteket, hónapokat lehetne (és kellene is) beszélgetni.

Mielőtt leülünk elé, kicsit vetkőzzünk ki abból a helyzetből, amit a kultúránk, társadalmunk elvárna és próbáljunk sokkal messzebbről, emberi, sőt, már-már vadállati lényként az életre, az életből fakadó vágyakra, belső mozgatórugókra tekinteni és meg fogjuk látni ennek a filmnek azt a csodálatos szépségét, báját, melyet talán csak azok a személyek érthetnek meg igazán, akik legbelül kicsit gnómként tekintenek önmagukra és a világra (még ha az erről tudomást sem vesz). Mert talán mindannyiunk mélyén is ott lapul egy kis gnóm, aki régóta azért esdekel, hogy engedd ki, vagy fojtsd el: örökre…
Értékelésem: 10/9.9