10/4 - Gyenge, Game Obscura

A Magnastorm jó mintapéldánya a félkész játékoknak. Amik akár még élvezetesek is lehetnek, de semmit nem tudnak felmutatni, ha azt kérdezem: miért ezzel a játékkal játsszak? A mechanizmusai semmilyen izgalmat nem tartogatnak, a háttértörténet erőltetett és a játék közben egyáltalán nem jön át, a játékrendszere tele van lyukakkal és ad-hoc megoldásokkal. Mégis sikerült úgy összerakni, hogy játszható legyen, hogy kellően izgalmas legyen és kellemesen megtornáztassa stratégiai képességeinket. Mégis, mi a baj vele?

Olvasd tovább!

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Hogyan lehetséges, hogy 20.000 évvel ezelőtt azt a görög (!) nevet adja megszelídített farkasának egy szikláról lezuhant fiú, hogy alpha? Hogyan lehetséges, hogy apja és a törzse egy sziklaperemen hagyják meghalni? A tűzgyújtást, vadászatot, kunyhóépítést ismerik, de kötélhágcsót nem tudnak fonni? Hogyan lehetséges, hogy bár a CGI technológiának köszönhetően szinte kontinensnyi területet bejárunk, amelyen a négy évszak szinte minden szélsőségét megtapasztaljuk, mégis csak egy-két jelenetben látunk fát és összesen hat állatfajt látunk, azokat is csak elszórtan? Hogyan lehetséges, hogy a törzsek középkori falukra jellemző struktúrát mutatnak? Hogyan lehetséges, hogy a jószívű fiú sem a vaddisznót, sem a bölényt nem öli meg (pedig az az életet jelenti számukra), sem a farkast (ami az életére tör), de a nyúl és a hal könnyedén bevégzi általa?

Az Alfa egy szép hazatérős-állatmegszelídítős film azoknak, akiknek a Visszatérő túl kemény, akiknek az Úton hazafelé túl gyerekes, akiknek a Szabadítsátok ki, Willy-t túl csöpögős, akiknek A Föld után túl bonyolult és akiknek a Farkasokkal táncoló túl drámai. Itt nincs túlbonyolítva semmi. És az egyébként borzalmas hangvágású és a túlságosan a látványvilágra épített filmnek talán pont ez a legnagyobb gondja: van bevezetés, van tárgyalás és van befejezés, de nincs bonyodalom. Így viszont jöhet a klasszikus kérdés: de mi hajtja? Jelentem: semmi.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Ha vannak mondatok, amiket megjegyeztem a Harmadik típusú emberrablások sorozat után, akkor azok nem a kislány folyamatos filozófiai magaslabdái lesznek, hanem az, hogy “Te vagy nekem a világmindenség”,  illetve az, hogy “Minden nap szeretlek, vasárnap kétszer.” Ez a 10 részes minisorozat (őszintén, hogy nevezhetnek minisorozatnak egy részenként 80 perces művet?) a 2000-es évek elején, “az”idegenek elrabolják az embereket” láz záró hullámainak egyikét igyekezett meglovagolni. Már túl voltunk a ’80-as és ’90-es évek minden UFO történetén (ami akkoriban azért elég menő is volt), az X-akták pedig gyártósorra vitte a sci-fi szerű, hátborzongató történeteket. 2002 volt az az év, ahol a Jelek és a Taken (ez a kritikámban tárgyalt sorozat eredeti címe) még egy utolsó pohárnyit felhajtott ebből a különös világból, majd átadta a helyét az új generáció történeteinek és műfajváltásainak (Marvel filmek, és Netflix).

Olvasd tovább!

10/4 - Gyenge, Game Obscura

Sok szék közül a földre huppanni. Ezt teszi velünk a Fog of Love, amit tényleg, de tényleg szeretni akartam. Párunkkal játszható, romantikus-könnyed, kétszemélyes társasjáték, letisztult, fantasztikus modern designnal, kicsit sims-es beütéssel, döntésekkel, titkokkal, karakteralkotással – ejj, de jól hangzik! Még tutorialt is kapunk hozzá, a szabályai nem bonyolultak (bár a tutorial igyekszik azzá tenni), sok történet, mind újrajátszható. Mégsem működik jól. Miért? Lássuk!

Olvasd tovább!

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A magyar filmek sorsa elég mostoha, jól tudom. Egyes alkotásokkal kínozni lehetne, mások viszont fantasztikusak – még akkor is, ha sokan csak előbbit ismerve előítéletekbe esnek. Van azonban egy harmadik típus, aminek elhelyezése sokkal kevésbé egyértelmű. Ilyen film a Kojot is (aki nem tudná, a név prérifarkast jelent), mely csak azért kapott visszhangot, mert botrányba fulladt, hogy mozi helyett az internetet választva lehet csak megnézni (bár onnan legalább ingyenesen). Ha viszont már visszhangot kapott, úton-útfélen arról lehetett olvasni, milyen kár, hogy ez nem került moziba, végre egy újabb jó magyar filmhez van szerencsénk, igazi western hangulat, stb.

Olvasd tovább!

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Az American Horror Story 4. évadáról még nem írtam, hát most pótolom. Az évad jól illeszkedik a sorozatba, a történet érdekesnek tűnik, de nem igazán izgalmas. A cirkuszi rémségek embersége érdekes gondolat, de nem bír el egy évadot. A szereplők rendben vannak, a 3. évadnál nézhetőbb, de nem lépi át igazán az ingerküszöbömet, sőt, még az is felvetődik bennem, hogy egyáltalán horrornak tekintsem-e.

Az egyetlen pozitívum, a felcsendülő dalok, dallamok, énekek, ebben kimagaslik ez az évad – amit azonban nem a dallamokért és dalokért akarnánk nézni, szóval 10/4.

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Ahogyan nem lett jó a G.I. Joe film, úgy nem lett jó a Power Rangers sem. Próbálják ezeket a 20-25 éves animációs meséket egész estés filmmé kovácsolni, bízva benne, hogy az akkori gyerekek majd szívesen nosztalgiáznak velük egyet. De közben elfelejtik, hogy az akkori gyerekek már felnőttek és nem elég annyi, hogy 5 tini talál 5 követ, bejut egy űrhajóba, majd együttes erővel leigáz egy aranymániás nőt. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor 10-20 éve elfeledett tárgyakat találtok egy dobozban. Beleolvastok az akkori naplótokba, megnézitek az akkori levelezéseteket, rajzaitokat, és belehelyezkedtek az akkori énetekbe. És azt érzitek, hogy “hűű de gáz voltam”, “hűű, mennyire gyerek voltam”. Nos, a Power Rangers nem ellazít, nem kikapcsol, nem bevonzza a mai gyerekeket, hanem másfél órán át ezt a “szánalmas vagyok” érzést kelti bennünk. Pláne, ha még eszünkbe jut az is, hogy farsangkor power rangersnek öltöztünk… Katasztrófa. 😀

A film ettől függetlenül nézhető, de még a Transformers első pár részének szintjét sem üti meg, ami azért elég komoly kritika.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Sosem volt ilyen közel hozzánk az orwelli világ, mint napjainkban. A megfigyelésről, életünk pillanatainak megosztásáról és a teljes átlátszóságról szól A kör (nem, ez nem a képernyőből kimászó hosszú fekete hajú csajról szóló horror). Amellett, hogy az operatőri és vágási hibák fájdalmasak, az is kiderül, hogy Emma Watson szemöldöke továbbra is úgy ugrál, mint földrengésnél a szeizmográf; ennél többre viszont nem képes. Az alakítása nem hiteles, ahogyan a többi szereplő is csak műanyag figura egy újrahasznosított vásznon (egyetlen kivétel az elég könnyű szerepet kapó Tom Hanks).

A történet nem eléggé drámai, nem eléggé izgalmas, nem eléggé misztikus és nem eléggé végletes. A karakterek életében bekövetkező változások nevetségesen történnek meg, a naivitás pedig határtalan. Nem véletlen, hogy sem a nézőknek, sem a kritikusnak nem tetszett, amit láttak. Pedig mindennek ellenére nézhető, aktuális problémát dolgoz fel és még értékes gondolatai is vannak. A film egyértelműen azokra a jelenetekre fókuszál, amikor Emma Watson és Tom Hanks a színpadról beszélnek a hallgatósághoz, de elsődlegesen hozzánk, nézőhöz. A kiszólások egyértelműek, az itt elhangzó gondolatok magvasak és nem végletesek. Például amikor a csaj arról beszél, hogy azzal, hogy nem osztotta meg egy bizonyos szép emlékét, sem utólag, sem élőben, azzal másokat megfosztott a pozitív érzelmektől és az ezzel járó tudásról (márpedig a tudáshoz mindenkinek joga van), megdöbbentő. Olyan kérdéseket indít be a film, ami a megosztásokat, a virtuális életet, az állandó online jelenlétünket nem megítéli, csupán bemutatja egy másik oldalról is.

Azonban ezek a fenti jelenetek sem sokat emelnek a film értékelésén. Mesterségesen megkomponáltak, elferdítik a valóságot és olyan állításokkal akarnak levenni minket a lábunkról, amikben ott bujkál a kisördög: “valóban rossz az nekünk, ha minden pillanatunkat bárki láthatja?” Ha erre nem egyértelmű a válaszunk (a film vége nem ezt az irányt mutatja), akkor már most a gépek győztek, pedig még nem is volt idejük fellázadni.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A sárkány eltűnése után 4-5 töltelékrészt követően jutottunk el az eddigi legunalmasabb “évadig”, melyben újra végigizgulhattuk a Nagy Tornát. Az előző évadok gyorsulása most megakadt, 20 részen keresztül kellett végigizgulnunk egy küzdőtornát. Az unalmat azért sikerült pár kiszámíthatatlan történéssel megakasztani, gondolok itt elsősorban “Dzsekicsan” és “SonGoku utolsó meccseire, de egyértelmű, hogy kell valami újdonság, különben szétesik az, amit eddig felépítettek.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

A John Wick első része működött, rendben volt, azt hozta, amit ígért. A John Wick: 2. felvonásnak sajnos még ennyi sem sikerült. Akció volt dögivel, de dráma egyáltalán nem. És ez tesz a két rész közé oly nagy egyenlőtlenséget. Az elsőnél együttéreztünk a főhőssel, értettük a motivációját, a pénzfelgyújtós jelenet pedig nem csak badass volt, hanem teljesen logikus elem. Itt nincs semmi ilyesmi. A főhős visszakerül a pályára, ahol végig kell küzdenie magát mindenkin, aki szembejön. Az egyetlen egyedi pillanat a végén érkezik a tömegjelenetben, majd sutty, már meg is ágyaztak a harmadik, újabb semmitmondó résznek.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Ez a film vagy betalál, vagy nem. Én üres bölcselkedésnek és szenvedésnek nevezem azt, amit más kiválónak, művészinek és élettel telinek tart. Mert az Ifjúság minden, csak nem jó film. Nyilván szép témákat jár körül és van benne 1-2 jól eltalált párbeszéd. Közben viszont van másfél óra dögunalom, hiteltelen gondolatokkal egybefűzve. Ez az Ifjúság. Egy megosztó dráma az életről, halálról, elmúlásról, vágyakról, álmokról, rendezőt és zeneszerzőt alakító két főszereplővel, akik végiggondolják, hol rontották el, ha egyáltalán elrontották.

Én ott, hogy ezt végignéztem és azt hittem, a végére éve, visszanézve elmondhatom majd: megérte. Nem. Nem érte meg. Ha pedig gyönyörű képeket akarok nézni (abból volt itt bőven), akkor elmegyek a Képtárba.

10/4

10/4 - Gyenge, Camera Obscura

Az arany sokak vágya. Nem csak száz-kétszáz évvel ezelőtt tettek meg mindent érte, hanem napjainkban is keresik, kutatják a lelőhelyeket. E film, az Arany különlegessége, hogy a főszereplőt nem a csillogása, nem az értéke vonzza elsődlegesen, hanem annak az érzése, hogy valami különlegeset talált. Talán akkor is keresné, ha értékes nem, legfeljebb híres lenne tőle.

E kérdéskör visszássága, és mindaz a tevékenység, mely egy bizonyos határon belül van, jó kiindulási alapnak, de filmként sajnos rendkívül unalmas. Bónuszként pedig nem ad teret annak, hogy mi ítélkezzünk, megteszi helyettünk – ez talán a legnagyobb hibája.

10/4