10/9 - Egyszerűen zseniális, Camera Obscura

Ennek a filmnek lelke van

Már előre félek attól, hogy mit kapok majd ezért a kritikáért. Már előre félek, pedig most nem arról van szó, hogy valamit, ami a tömegigény számára kielégítő, azt lepontoznám és valamiféle borzadálynak titulálnám. Most arról van szó, hogy a Crimson Peak, azaz a Bíborhegy film a sok lesújtó kritika ellenére igenis zseniális a maga nemében. Rejtett kincseit kevesen fedezhetik fel, mert ahhoz nyitott elme és mélyrelátás szükséges. Arról is lehetne beszélgetni, vajon a film hibája-e, hogy nehezen nyílik meg a tömeg számára, vagy arról is, hogy szerintem igazából annyira nagy filmes gurunak tényleg nem is kellene lenni ehhez. De e felvezető után hadd beszéljek arról, miért is olyan HIHETETLENÜL JÓ ez a Guillermo del Toro romantikus dráma.

c5a

Mert gyönyörű képekkel elbeszélt mese. Egy leányka fejlődéstörténete kastélyokon, kísérteteken, szerelmeken át. Mert lebilincselő a történet. Igenis, Del Toro mester a mesélés XXI. századi királya és ez most is igazolódik. Bár semmi különlegeset nem mutat (azért valljuk be, egyediséget elég nehéz is alkotni), mégis tökéletesen tálalja az események sorát. Igenis el tudtam mélyedni a jelenetekben és magával ragadott az egész. A színészek pedig fantasztikusak. Egytől egyig hihető, nem zökkent ki egy másodpercre sem; Tom Huddleston-ról pedig most sem tudtam eldönteni, kinek az oldalán áll, ami újabb plusz pont.

Persze az talán el is várható, hogy mindez rendben legyen. Ettől még önmagában nem tartanám zseniálisnak. Egy átlagosan jó, semmi extrát nem mutató film lenne a Bíborhegy, némi ijesztgetéssel fűszerezve. És szinte minden kritika vagy vélemény eddig a pontig jut el. Mintha ennél nem látnának tovább (vagy nem akarnának tovább ellátni). Pedig a megoldás, a fűszerezés végig ott van az orrunk előtt. Ha még nem láttad a filmet, most ezt ne olvasd tovább. Nézd meg és próbáld meglelni a történet nyitját…

c5b

…mely egyik segédeszköze nem más, mint a prológus és epilógus képei. Egy könyv kinyíik, egy könyv bezáródik. A film során 5 percenként könyvekről, könyvírásról beszélnek. És ezek a jelenetek egy az egyben a film eseményeire utalnak. Sőt, a végére az is egyértelművé válik: a csaj által írt könyvben vagyunk, mely folyamatosan alakul az írás során, és mindaz amit íróként problémaként felvet, leíródik. Választ keres. És választ ad. Amikor leszidják, hogy a kísértet nem elég egy jó könyvhöz, tegyen bele romantikát, megjelenik a szerelem. Amikor a szerelem már túl rózsaszín, megkapja, hogy ez így szentimentális. Amikor a főhős megkérdezi, mi lesz a könyv főhősével, a válasz gyorsan érkezik: majd ő maga dönt sorsáról. Ezek a párhuzamok pedig óriási szerepet töltenek be, hiszen többször elhangzik: a kísértet csak metafóra. A történetnek nem az a lényege, hogy léteznek-e szellemek. A történetnek van egy belső ereje, egy brutális kohéziója, ne csak a külcsínt nézzük! Az egész film csak egy metafóra, mely nem csak a könyv-film kapcsolatra utal, hanem a mi életünknek is tökéletes metaforája, melyre az utolsó mondatok adnak kegyetlenül őszinte lökést: az erős érzelmek amiket átélünk, azoktól sosem szabadulhatunk, legyenek azok szerelmek, életcélok, halálok, tettek… Ezek a mi kísérteteink: az érzelmeink.

És ez az ami miatt azt mondom: Guillermo del Toro nem lőtt mellé, nem benne van a hiba. Csak a nem csak néző, hanem látni akaró, tudatos filmélményre vágyóakat fogja elvarázsolni. Azokat, akik a stáblista előtti záró képsorokat is végignézik és nem egyből rohannak ki a moziból, kipipálva saját kis listájukon: na ez is letudva.

Okos, zseniális, fantasztikus film a Bíborhegy a legmélyén. Hiba talán, hogy az igazi erejét csak keveseknek mutatja meg? De jó lenne, ha a filmeknek nem csak a külcsínét, hanem a lelkét is megvizsgálnánk. Ez esetben a Bíborhegynek csodálatos, bár igen törékeny lelke van. Szerintem pedig így a legjobb!

Értékelésem: 10/9