10/8 - Kötelező darab, Camera Obscura

Az átmosott agy

Biztosan nektek is van olyan filmes listátok, amin olyan filmek szerepelnek, amit egyszer látni akartok, de valahogy sosem alakul úgy, hogy ténylegesen megnézzétek. Az áttörést aztán különleges helyzetek, események hozzák el. Egy baráti filmes este, egy hirtelen ötlet, vagy mint most esetemben történt, egy karácsonyi licit. Karácsonyi licit? Igen! A magyar társasjátékosok apraja-nagyja már évek óta vesz részt egy közös adománygyűjtésben, ahol különböző játékokra, különös felajánlásokra lehet licitálni, hogy az ebből befolyó összeget beteg gyermekekhez, óvodákhoz, és hasonlóan rászoruló szervezetekhez juttassuk.

Idén egy társasjáték kritika mellett egy filmes kritikát is felajánlottam, melynek kapcsán a licit nyertese a Mechanikus narancsot jelölte ki írásom tárgyává. Azt a Mechanikus narancsot, ami annak ellenére, hogy 1971-es, már az 1960-as években kimondta komor és sajnos rendkívül valósnak ható jóslatát: a társadalomnak lesz egy olyan rétege, mely pusztán unalomból, saját maga szórakoztatásából, a céltalanságtól vezérelve az erőszakosságot választja menedékül. Nem a tv, nem a gépek miatt, csupán azért, mert megteheti. Mert szabad.

Persze nem Stanley Kubrickról és nem az IMDB top100 filmje között szereplő alkotásról beszélnénk, ha ennyivel beérné a történet. A film első fele a mérhetetlen szexualitást és erőszakosságot egy teljesen szürrealista módon ábrázolja. Ahol a tej(ben lévő drog) a “harci tűz” beindítója, és ahol a fehérre meszelt arcú fiatalok fehér ruhácskában ugrabugrálnak, ott ezek az alakok vérpirosra festik az egyik éjszakát a másik után.

A színházi előadásmód és játék sem véletlen: amellett, hogy taszító, olyan erőteljes képet rajzol (sok esetben a díszlet szó szerinti furcsaságaival), mely a maga undorító módján hálózza be saját, nem túl erotikus szexualitásába a nézőt. Mintha csak egy nercharisnyát húzna a fejünkre, és alázna meg, majd tenne magáévá minket. Aztán amikorra már teljesen elfogadjuk alattvalói szerepkörünket, akkor vált ebből az abszurd képből egy teljesen hétköznapi, már-már szokásos játékfilmes felépítésre Kubrick. Megérkezünk a börtönbe, ahol nem csak mi nyugszunk meg egy csöppet, hanem az egyébként óriásit alakító, a szimpátiánkat teljes mértékben elveszítő főhős.

A nyugalom pedig sok esetben csak egy újabb, hatalmasabb hullám előfutára, mely ez esetben már nem csupán ítélethozóként, hanem komoly kérdések feszegetésével érkezik. Alex deLarge agyát olyan filmekkel mossák át, melyet most éppen mi is nézünk. Mintha a Clockwork Orange nem csak egy munkacím lenne, hanem maga ez a film lenne A Mechanikus Narancs! Mintha mi is az erőszakosságunkat és a magunk kis extrém szex-fantáziánkat élnénk át, majd kezdenénk maradéktalanul kitörölni, végleg átadva azt az agyunkban található, mindent felfaló feketelyuknak. Ez a „film-a-filmben” érzet pedig zseniális.

Persze az átmosott agy aztán “megbosszulja magát”, és a kezdetben utálatos deLarge átvedlik egy szánalmas állattá, aki képtelen megvédeni magát és örök életére kiszolgáltatottá válik. (A klasszikus zenei aláfestésről és a Beethoven-szimfóniák furcsa szerepéről nem is beszélve.) Ekkor pedig felvillan agyunk értelmiségi részén a kérdés, mely az egész alkotás mozgatórugója, mely az egész XX. század mozgatórugója, mely az egész élet mozgatórugója: hol húzódik a szabadság és a béke közötti mezsgye? A logika márpedig egyértelmű: Szabadság = Lehetőség az erőszakra = Lehetőség a békétlenségre = Káosz kialakulásának veszélye. A szabadságban mindig ott volt és mindig ott lesz az, hogy ártatlanok szenvednek másoktól, a szabadságban mindig ott lesz az, hogy egymásnak kárt okozhatunk. Vajon nem lenne szükség a szabadság megnyirbálására? Vajon nem lenne jobb biztonságban, sőt, teljes biztonságban lenni, nem csak egymástól, hanem saját magunktól is? Még akkor is, ha ez a szabadságunk elvesztésével jár?

Egy gép, egy mesterséges intelligencia valószínűleg a békét és önmagunk, és egymás megvédését választaná. De mit választana egy emberi lélek? Az emberiség furcsa MI-tudatában talán mindig is ott volt és ott lesz a vágy arra, hogy a lélek és a test szabadságát semmi se korlátozza. Még önnön butasága sem… A mechanikus narancs pedig megmutatja mindkét utat. Egyik talán undorítóbb, mint a másik és sajnos be kell látni: az elmúlt 40 évben ez a disztópia önmagát igazolta.

A film nyelvezete, díszlete, vágásai, a színek és a szimbólumok rendszere, a szereplők játéka miatt érthető, hogy a Mechanikus narancs egy filmművészeti remek. A nehéz téma, a nyomasztó légkör, az értelmetlen erőszak és a lélekromboló képek miatt azonban nem válik egy hétvégi, sokszornézős művé – persze ez nem is célja. És talán éppen ebben rejlik a Mechanikus narancs igazi, mélyről jövő, letaglózó ereje.

Értékelésem: 10/8